Nem kell rosszra gondolni, csak annyit, hogy Bogyó még tavaly(előtt?) kapott valódi faterjától két “lómai gyeltyát”, hogy lője el, azóta a szekrény tetején romlott, egészen a kőtöccködésig, amikoris megtaláltuk.

Jelentem, most szilveszterkor ellőttük. Baromi büszkék voltunk rá, még sosem volt piromániai eszközünk üzemeltetve, kivéve a csillagszórót, úgyhogy naon jó volt.

Kivittem, leszúrtam, meggyúlt. Felszállt, tyűűűűű, pukkk, mindezt kétszer hatszor. Csak álltunk, “Ááááááh, Óóóóóh, gyönyörűűűű, aztnéééééézd, Mackóláttad?” Látta, nem nagyon érdekelte.

Jó is volt ez nekünk egészen éjfélig, amikoris a kőgazdag/újgazdag pátyi szomszédok úgy nagyjából az augusztus 20-i tüzijáték és a második világháború közé eső fergeteggel köszöntötték az újévet. Ekkor Cicámmal egymásra néztünk és rettenetes röhögés vett erőt rajtunk. Mi büszkék voltunk a tyűűűűűűpukk-ra, de beláttuk annak csekélyke befolyását a világtörténelemre.

“Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!”