Írattassék meg egy mese egy kósza hír kapcsán:

Egy kis ország még kisebb székesfővárosától nem messze, egy kis dunántúli faluban éldegélt egy szorgos szegénylegény (tulajdonképpen nem is szegény /csak egy picit/, meg nem is legény, mivel már középkorúnak mondatott). Erre a legényre nagy-nagy kincset bíztak sok-sok évvel ezelőtt.

“Szegénylegény, ím, itt van ez a hatalmas érték, vigyázz rá, mint a szemed fényére, és ha hűen szolgálsz, meglesz a jutalmad, meglátod!” -mondta a hivatal földesúr.

“Tisztelt testület Nagy jó uram, életem halálom kezedbe ajánlom, én biz a bizalmat megszolgálom!” -válaszolt a szegénylegény nagy boldogan. Hogyisne lett volna boldog, amikor karonülő kora óta mindig látta a kincset, naponta ment el mellette, gyakran meg is érinthette, hiszen akkor még nem zárta el az istenadta néptől a műemlékvédelem király parancsa és kerítése.

A szegénylegény ült a nagy kincs oldalában, nappal szívesen mesélt az arra járóknak a kincs történetéről (merthogy időközben fáradságot nem kímélve, mágusoktól és boszorkányoktól tudakozott a kincs története felől, és ahogy telt-múlt az idő, lassacskán mindent megtudott, amit erről tudni lehetett azidőtájt), éjszakánként is a rábízott feladatra gondolt, gyakran felriadt, hogy elhessegesse az arra kószáló vadállatokat.

Mit tesz Isten, a szegénylegény egyszer csak arra ébredt, hogy a szolgálathoz kapott tarisznyát kirágta az egér, a cifra botja is megkopott, és biz a kenyere és a szalonnája is a végét járja, a vereshajmáról nem is szólva. Elment hát a földesúrhoz, hogy jelentse: biz itt tenni kellene valamit, méghozzá sürgősen!

“Édes fiam” -szólt a nagyúr- “sajnálom én nagyon, és tudom, hogy hűen szolgálsz minket immár sokadik éve, de bizony a folytonos háborúskodás meg a testületi kastélybéli intrikák minden pénzemet elvitték, lásd, magam is már foszlott könyökű ködmönben ülök itt. Eredj hát, fiam, és próbálj boldogulni, rád bízom, hogyan. Önkormányzati Földesúri rendeletben hatalmazlak fel, hogy belátásod szerint szerezd meg a kincs megtartásához és őrizetéhez szükséges dolgokat.” Azzal az úr útjára bocsátotta a szegénylegényt.

“Itt cselekedni kell, méghozzá sürgősen!” - gondolta a legény. Rögvest nekilátott hát: engedélyét kiszögezte a kincs elé, majd az arra járóktól ettől kezdve pénz kért a bámészkodásért. Ezzel egyidőben nekilátott támogatókat keresni az országban, akik ugyan nem restellnének pénzt és segítséget nyújtani a nagy vállalkozásban.

Elment még a királyhoz is fényes palotájába, hogy segítsen, hiszen a kincs mégiscsak az ország tulajdona, hát adjon a király is valamicskét hozzá. A királynak kisebb dolga is nagyobb volt ennél, ő is csak annyit tett, hogy megerősítette a földesúr rendeletét.

Gondolt egyet a legény, elment a paphoz is, hogy ugyan adjon már egy kis segítséget, hiszen a kincs mégiscsak az ő falujában van, amúgy is Isten adta, méltó hát, hogy a szolgája is segítsen. A pap nemrégen került a faluba, és sokan rebesgették, hogy titokban az ördögnek szolgál: kemény pénzeket vesz el az emberektől a szolgálatért cserébe, azt méltatlan embereknek osztogatja számolatlanul, kisebb dolga is nagyobb annál, mintsem Isten munkáját végezze itt a földön, inkább tölti az idejét kikapós menyecskék és a falu elöljárói között, mintsem buzgón imádkozva. Tőle is csak annyit kapott a szegénylegény, hogy “meglásd fiam, Isten megsegít nagy feladatodban, de ha felviszi a sorsodat az ég, gondolj majd az Ő szerény szolgájára is. Megkereslek majd időnként, hogy meggyóntassalak, és egyúttal közösen tekintsük át, mint sikerül gyarapítanod a reád bízott kincset. Remélem, ha jól megy sorod, bőséggel adsz majd tizedet az egyház képviselőjének, ugye?”

Az ország népe azidőtájt igencsak szűkölködött, nemigen volt pénzük se a bámészkodásért fizetni, sem segíteni. Azért csak csurrant-cseppent néha egy kis alamizsna, főleg a messzi országokból csak a kincs kedvéért érkező látogatóktól (ugyan mi másért jöttek volna ide oly messziről, mikor a környéken semmi más látnivaló nem akadt, valljuk be, kis porfészek volt amúgy a falu -a legtöbb utcáját ugyan régesrégen kikövezték, de a lovak patái a köveket felszaggaták, javítani meg senki sem akarta- a kincs is csak azért volt még itt, mert hatalmas mérete miatt nem tudták azt a királyi palota mellé vinni, még hatökrös szekérrel sem.

Hosszú, keserves munkával, arcának verejtékével, rengeteg odaszánt év alatt a szegénylegény végül elérte, hogy a kincs ne romoljon tovább. Helyre kis kerítéssel vette körbe, gondosan kaszálta a füvet a környékén, szép képeket és csecsebecséket készíttetett ügyes mesteremberekkel, és ezzel lassan-lassan elérte, hogy az ország népe és a távoli vidékeken élő külhoniak is gyakran jöttek ide a látványért. Hovatovább már versengtek a komédiások és igricek, hogy színdarabjaikat és muzsikájukat itt, a kincs tőszomszédságában adhassák elő, ezzel növelve bevételeiket. Summa summárum: a szegénylegény sikeresen végezte feladatát, úgy, hogy a módos elöljárók a kisujjukat sem mozdították eközben, csak a sápot szedték le néha, sőt sajnos igen-igen gyakran.

Történt pedig az egyik év aratásának havában, hogy vándorcigányok kértek bebocsátást a kincs falain belülre, hogy mutatványaikkal és főleg zenéjükkel messzi földön is híresek lehessenek. Még a királyi udvari varázsló is eljött, hogy bűvös módon továbbítsa a zenét mindenkinek, aki rendelkezik az elvarázsolt hangládával.

Igen ám, de a vándorcigányok nem akarták fizetni a helypénzt, hiába kérte a szegénylegény. Arra hivatkoztak, hogy a falu földesura megengedte nekik, hogy ne fizessenek a helyért. Hiába ment a legény a földesúrhoz, az elzavarta, mondván, hogy ezeknek márpedig most ingyen lehet előadni, és punktum. Vakarta a fejét a legény, hogy ugyan mi lehet ennek az oka, de nem kellett sokat töprengenie, a falu szélén lakó banya megsúgta neki: “A cigányvajda titokban fénylő aranyat adott a földesúrnak, nem is egyet, hanem egy egész tarisznyával, ha ezentúl ingyen muzsikálhatnak!”

Mit volt mit tenni, a szegénylegény beengedte hát a cigányokat, akik rögvest rá is zendítettek. A zenéjük nem érdekelt sokakat, lévén idegen, külhoni nóta, csak néhány ember lézengett a környéken, a többségüket inkább elkergette a zenebona. A környéken élő népről ne is beszéljünk: hiába háborogtak a késő éjszakába nyúló macskazene felett, hiába mentek a földesúrhoz, a paphoz, sőt még a királyhoz is: az egyik ezért, a másik azért nem moccintotta meg a kisujját sem. Így hát a falu népe szenvedett és tűrt, keseregve szomorú sorsán. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy felismerték: a cigányok csak minden pénteken este állnak neki nyekergésüknek, így elég volt erre az időre bezárni ajtót-ablakot, csak ekkor kellett a kisdedeknek pálinkás-cukros kenyeret adni altató gyanánt, és az állataikat erre az időre kellett csak barlangokba terelni, hogy a tejük el ne apadjon, gyapjuk ki ne hulljon, egymást agyon ne csipkedjék.

A vándormuzsikusok lassan annyira elszemtelenedtek, hogy szekereikkel péntek esténként eltorlaszolták a környékbeli kis utcákat, az arra lakók nem tudták állataikat rendesen hazahajtani a legelőről. A zenebona egyre tovább tartott, éjszakába nyúlt, egyre erősebben-hangosabban szólt, már a kincs is kezdett széthullani a nagy zajtól-zörejtől. Nem tréfálok: a szegénylegény megtalálta a kincs egy darabkáját, jó messze a fűben hevert. Visszaillesztette ugyan a helyére, de azért csak még jobban aggódott, hogy tönkremegy a rábízott kincs, vele meg az élete munkája.

A szegénylegény már-már a haját tépdeste nagy elkeseredésében, amikor egyik este végre a cigányok összepakolták motyóikat, szedték a sátorfájukat és eltakarodtak a faluból. Lett is nagy öröm, dínomdánom, hejehuja, ereszd el a hajamat! Három nap, három éjjel tartott a vigasság, a falu népe örvendezett vala. Örömüket csak az keserítette meg, hogy a cigányvajda egy táblát hagyott a faluból kifele menet az útfélen: “Jövőre visszajövünk!”

A szegénylegénynek máig sem köszönték meg, hogy mennyire jó gazdája volt a kincsnek, soha, egyetlen esetben sem kapott kitüntetést sem a földesúrtól sem a paptól, sem a királytól. Ő mégis szorgalmasan végzi munkáját a mai napig, és fogja is, amíg a világ világ, vagy amíg a falul elöljárói gonoszul el nem kergetik posztjáról.

Fuss el véle, de ez még nem a mese vége! A további eseményeket majd ismét megénekelem, ígérem.