Jó reggelt kívánok!

Röggé'

Apró gyermekként azt tanultam a nagyoktól, hogy mindig, mindenkinek köszönni illik. Ez volt az aranyszabály, igyekeztem is igazodni hozzá, mert magam is így láttam helyesnek.

Városlakóként az emberkölyök hamar rájön, hogy nem lehet és nem érdemes valóban mindenkinek köszönni. Miután az utcán szembejövő vadidegen nénik és bácsik furcsán néztek rám, miután hangos és érthető "kzcsklm!" érkezett számtól fülükhöz, hamar leálltam a mindenkinek köszönéssel.

Ugyanakkor javamra legyen írva, hogy bármilyen ismerőssel vagy nemismerőssel találkoztam, mondjuk iskolában, gyermekkorom kies zuglói otthonában, rokonságban, vagy szüleim révén, mindig illendően köszöntem. Aztán jöttek a kamaszkorral járó balesetek, feszengés, hogy most akkor kinek jár kzcsklm! és kinek jnapt!. Az ilyesmit is hívták az ősmagyar káldeus párthusszittyahun harcosok interperszonális relációnak, az ilyesmi vele született képessége az embernek, illetve ha nem, akkor hamar beletanul. Én is így tettem.

Aztán ott volt a munkahely kérdése, illetve már előtte a nyári gyakorlatok és munkák. Az ott dolgozó idősebb férfiak (és gyakran nők) joviális mosollyal biztattak, hogy "ugyan tegezz csak nyugodtan, együtt dolgozunk majd!" Csak az volt a gáz, hogy nekem nagyon nem állt rá a szám arra, hogy egy addig húdenagy és mindentudó felnőttet vagy legalábbis sokkal idősebbet csak úgy letegezzek (na azért nem a "szevaszbazzg" módon, de mégis!) Úgyhogy egykét zsenge próbálkozó kolléga kénytelen volt beérni az egyoldalú tegeződéssel :-) Mit tegyek, nem lehet egyszerre minden árkot átugrani...

Aztán ott volt a sok apró, köszönéssel kapcsolatos furaság. Városi ember nem köszön, ha beledöglik se! Utazol a buszon, ugyan hozzászólsz valakihez, de a köszönés az nyista. Elcsevegsz vele, de a leszállásnál a köszönés az nyemá. Alig bírod ki, hogy ne röhögj hangosan azon a viccen, amit a mögötted álló mesél az útitársának, de tartod magad fapofával. Sétáltatod a kutyádat, azon veszed észre magad, hogy éppen dugja a szembe jövő másik ember kutyáját, elbeszélgettek a kutyaélet rejtelmeiről, de nincs köszönés. Ez a pesti módi.

Aztán ha lemegyek (lementem) vidékre, akár csak pártíz kilométerrel távolabb már elérkeztél Köszönőfalvára. Mész az utcán, és az idősebbek addig néznek, amíg nem köszönsz nekik. Vagy nem köszönsz, és akkor biztosan megjegyzik magukban (vagy a szomszédnak): "Ezek a mai fiatalok!" A gáz az, hogy látszik a felettem eltelt évek száma, mostanában én is kabbézek, ha egy suttyó elmegy a házunk előtt, két szemmel, sőt távcsővel bámul bele az arcomba tíz méterről, és nem köszön, csak bámul, feszes jobbranézz!zel haladva el portánk előtt. Ezek a mai fiatalok... Bosszúból én meg visszabámulok merev faarccal... Dögölj meg, te ganéééé!!! :-)

Aztán utazz még egykétszáz kilométert kifelé, és eljutsz Csodaországba, ahol az utcán sétálva nem úszod meg, hogy a veled szembejövő ezeréves öreg mamóka a "Szép jónapot kívánok, drága fiatalember(ek)!" fonémát rád ne szórja, mintegy kikényszerítve a következő arra járó mamóka számára az általad való azonnali illedelmet, mert különben leég a pofádról a bőr, hogy már az elsőnek sem köszöntél előre. Meglepő a városlakóknak, de nem olyan rossz szokás, úgy gondolom. Ez lehetett a kiváltója a kezdő sorokban említett neveltetésnek, lévén, hogy nem kicsit vidéki környezetből és szülőktől származnók.

Egyszóval fura szerzet vagyunk mi, emberek!

További szép napot kívánok mindenkinek, Drágalátos Olvasóim!

Szervusztok, a Viszontlátásra, Üdv, a családnak, Üsten ággya meg Kendteket, Oyasuminasai, Yara may, meg miegymás.