Tegnap történt egy meg nem nevezendő esemény (levél gyött az iwiw-re Cicámnak), melyen jót derültünk, de egyúttal némi mélyebb gondolatokat is ébresztett bennem. Most megosztom, és nem érdekel, hogy kit érdekel, mert én vagyok a BLOGGER ! :^)

Egyszóval: a kamaszfiúk és -lányok szerelmi kapcsolatai és felfogása közötti különbségről szeretnék értekezni, különös tekintettel saját korabeli bénázásaimra.

Úgy sejlik, hogy fantasztikus különbségek lehetnek e területen a két nem gondolkodásmódjában.

Kamaszfiúként kéz- és láb- és gyomorremegést okozott minden randevú kezdeményezése, kivitelezése és az esetleg kialakult kapcsolat előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező befejezése. Ugyan nem voltam egy Bódító Vilmos, de volt pár próbálkozásom (néha szórványos sikereim) a randizás terén, de nekem mindegyik ilyen eset egyedi és páratlan és megismételhetetlen volt, akár izgulás, akár egyéb remélt elvárások terén. Egyszóval olyan buzgón reménykedő voltam, mint egy kiskutya vacsi előtt :-) talán sokszor ezen bukott el az egész remélt kapcsolat: az izgulásos-szorongásos görcsön.

Ugyanakkor Cicám tegnapi reakcióját látva a fent nevezett levélre (hadd idézzem egy mondatát: "Jé, én el is felejtettem, hogy anno volt egy pasim!" -ne gondoljon senki rosszra, csak egy kamaszábránd volt egy estére) azt kell higyjem, hogy a leányok sokszor csak valóban mint kósza lehetőségként tekintenek egy-egy fiúra, annak minden bénázásával együtt, és maximum halványan megmosolyogják az igyekvő delikvenst, aztán az esetek többségében elfelejtik.

Most 37 éves fejjel megállapodott és kapcsolatával teljes mértékben elégedett férfiállat vagyok. Cicám az a nő, aki a mai napig megdobogtatja a szívemet, ha látom, és ez így van jól. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ma sem vagyok más, mint anno kiskamaszként, és az, hogy a kapcsolatunk végül összehozott minket, az igen nagy részben az ő kedvességének köszönhető, inkább, mint az én "remek" párkapcsolati hozzáértésemnek.

Azt kell gondoljam, hogy örülhetek, hogy így állunk, ahogy most, mert én mindig túlmisztifikáltam a férfi-nő kapcsolatot, lehet, hogy pont emiatt nincs az ajtófélfámon több száz karcolás, sikereimet jelzendő (amúgy ez nem is hiányzik). Nem biztos, hogy jó az, ha az ember ennyire túlgörcsöli magát azért, hogy mondjuk minden tutira jól alakuljon egy első randin. Ha elszúrom, akkor nekem egy újabb kudarcélmény, a leányzónak meg egy "na megint egy béna pasi" utóérzés. Az biztos, hogy Mackófiamat, ha majd odajut, addigra megpróbálom egy kicsit abba az irányba terelgetni, hogy "relax" és "chill". Nem kellene azt végigbénáznia, amit nekem, sajnos elég sok rossz származott ebből az életemben, amit inkább nem ecsetelnék, mert nem telefontéma (akit érint, úgyis tudja, ha olvassa, amit amúgy kétlek).

Azért, ha valakinek, főleg hölgyeknek van ellenvetése, vagy másként látják ezt a kérdéskört, szívesen várom a véleményét, ugye "audietur et altera pars", azaz "hallgattassék meg a másik fél is"!

Update: jelen blog egyik lelkes olvasójának privát üzenetére és Cicámmal folytatott velős társalgásunkra alapozva ezúton megkövetem minden hölgyolvasómat. Belátom: a párkapcsolati bénázás nemcsak a fiúgyermekek sajátja, hanem mindkét nem belefut olykor-olykor. A bénázás pedig szükséges "rossz", vagy még inkább az "ismétlés a tudás anyja", avagy "jó pap holtig tanul", vagy még inkább "kinek a pap, kinek a papné", hogy ne említsem: "…kietlen és puszta vala…"