Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak sok-sok fia, mint égen a csillag. Ennek a királynak a fiai hogy, hogy nem, vagy sápadtak voltak, vagy napbarnítottak. Mesélik ugyan a nagyszakállú öregek, hogy régebben voltak más színek, árnyalatok is az fiak arcán, de a napbarnítottak egyszer igen erősek lettek, fogták a keveseket, és bemázolták őket is pipamocsokkal, azóta alig találni egy-két különböző színű ifjút a királyi palotában.

Az öreg király mindig azoknak a fiainak adta át a koronát és az országalmát meg a többi szükséges miskulanciát, akik jobbnak bizonyultak a négyévente megtartott lovagi tornán.

Mintha a minap történt volna, hogy a napbarnítottakat sorra kiütötték a sápatag királyfiak a nyeregből, így azok nem tudták maguk mögött királyi apjuk bizalmát. Az öreg király a győztesek közül is a két kedves fiára adta rá a palástját, mondván: "Te, legidősebb fiam, és te, legkisebb fiacskám, mostantól négy évig ti vezetitek majd országomat jóban-rosszban. Arra intelek csak benneteket, tartsatok mindig össze, mert csak együtt vagytok erősek, csak közösen tudtok megmaradni apátok és a népetek bizalmában."

A két fiú nekilátott hát, tett-vett, rendelkezett, aláírt, pecsételt, dolgozott szorgalmasan. Volt is munkájuk rengeteg, mivel hírül vették, hogy az országhatárokon túl nagy-nagy változások vannak készülőben, és bizony az ország közel sem volt ezekre felkészülve, mert a sok királyfi korábban csak a mulatozásnak meg a dőzsölésnek élt, sok-sok esztendeje már. A palota kincstára sosem volt nagyon megtömve, inkább csak a terem sarkában volt pár ládafia rézpicula, de ezekben a nehéz időkben még azt is el kellett költeni, hogy a népnek némi ingyen árpát és vizezett bort oszthassanak ki, hiszen megígérték nekik korábban.

A két fiú dolgozott négy éven át, nem nagyon erőlködtek, csak a maguk kényelmes tempójában tettek-vettek. A negyedik év végén az öreg király magához hívatta fiait az újabb lovagi tornára, majd mikor látta, hogy a többi fia igencsak mihaszna, nem készült fel a megmérettetésre, a sok közül megint csak ezt a két fiút bízta meg az uralkodás gondjaival.

Felfújták magukat a többi testvérek, nekibőszültek, hogy igaz ugyan, hogy nem nyertek a tornán, dehát a vak is láthatja, hogy ők az erősebbek, meg a szebbek, meg az okosabbak, és különben is, miért pont ezt a kettőt szereti ennyire ősz királyapjuk? Először csak nagy titokban, aztán egyre nyíltabban kezdték el csípni, rúgni, gáncsolni a két testvért, bántották őket, ahol érték. "Mi megmondtuk, hogy ez így nem is lesz jó, és túl kevés is, meg túl későn is tettétek, mi megmondtuk, de úgy kell nektek!" Ettől visszhangzott a palota.

Oly kitartóan, oly sokáig csepegtették mérgüket a királyfiak, hogy a két uralkodó testvér között lassan megromlott a jó viszony, a kisebbik egyszer csak bejelentette, hogy nem hajlandó tovább együtt dolgozni a nagyobbikkal, csináljon eztán, amit akar, de ő nem fog segíteni neki.

Megszomorodott az öreg király, mert most látta csak, hogy szegény legidősebb fia nem sokáig tudja majd egymaga ellátni az ország gondját-baját, és látta ő a többi testvér gonosz furkálódását is, ám mivel megöregedett és tehetetlenné is vált a vállait nyomasztó gondok súlya alatt, nem mert már rászólni a fenekedőkre, csak ült trónusán, és szomorúan meredt maga elé. Látta már, hogyan fogják a fiai letaszítani helyéről a legidősebbet, hogyan ülnek majd győzelmi lakomát, és hogyan vezetik majd országát romlásba, még mélyebbre a világ nagy ingoványába.

Ült az öreg király, csóválta a fejét. Ám egyszer csak megvidámodtak a szemei, ráncos arca kisimult, homlokának barázdáiból elröppentek a gond fekete varjai.

"Hiszen már úgysem élek sokáig, miért is aggódom hát? Én megtettem mindent, hogy a fiaimat tisztességre neveljem, hogy országomat jól kormányozzam. Az én lelkiismeretem tiszta, így is fogok meghalni, és ha lesz ember, aki emlékezik majd rám, azt fogja mondani, hogy nagy király voltam." - gondolta, azzal elküldetett legkedvesebb szolgálóleányáért, a bogárszemű Katinkáért, aki az öreg királynak mindig is leste minden óhaját-sóhaját.

Attól a naptól fogva csak utazgattak, szerették egymást, éldegéltek kettecskén szépen, békességben, nem törődtek már az ostoba fiak marakodásával, elvonultak a világ bajaitól, és az öreg király hosszú, boldog élete végén nyugodtan, arcán sokat tudó mosollyal hunyta le végül szemeit. Katinka tisztességgel meggyászolta az öreg királyt, majd amikor a gyász ideje elmúlt, megfésülködött, megmosakodott, és nyitott egy szépségfarmot a királyi koronabirtokon, amit az öreg király a nevére íratott végrendeletében.

És boldogan élt, míg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle.