Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis lánykacsa. Szüleivel és nővérével éldegéltek a nádas szélén, a Kerekerdő tőszomszédságában. Naphosszat játszott kiskacsapajtásaival a réten, virágott gyűjtött, lepkét kergetett, egyszóval boldogan élte kacsaéletét.

Történt egyszer, hogy a kiskacsa apja gácsértársai unszolására igencsak rákapott a nokedlire. Attól kezdve a két lánykacsának és anyjuknak nem volt se éjjelük, se nappaluk, mivel apjuk folyton követelte a betevő nokedlit, és ha nem kapott hamarjában, kegyetlenül megcsipkedte őket.

A kiskacsa élete ettől kezdve kora reggeltől késő estig csak munkával telt. Naphosszat a fészket kellett takarítania, ő fogdosta össze a csigákat és más finom falatokat az ebédhez, és mindemellett el kellett viselnie követelőző kacsaapjának minden kötözködését is. (Arról csak titokban szólok nektek, nyájas olvasók, hogy mindeközben a kiskacsa nővérét tejben-vajban fürösztötték, kacsalábára minden évben új kacsatalp került, dolgoznia nem kellett soha, tollait szépen kifésülték, és végül elküldték kacsaiskolába is, mert ahonnan ezek a kacsák ideköltöztek a legutóbbi nagy vándorláskor, ott biz' az volt a szokás, hogy mindig az a kiskacsa kapott mindent, amelyik legelőször bújt ki a tojásból, hiába hasonlítottak testvérei rá akár annyira is, mint két tojás: mindent az első kapott.)
Nagy szomorúságban telt a kiskacsa élete, testvére és szülei lassacskán másodhegedűssé tették, és bár édesanyja azért amit tudott, megtett érte, de szegénynek alig jutott valami kis öröm az életében, holott kacsaévekben még igencsak gyerek volt.

Azért, ha már nem adtak neki, azért a kiskacsa megszerezte magának azt a kis örömet, ami az életet széppé teszi: először ő is beiratkozott a kacsaiskolába, és miközben tanulgatott, pajtásaival el-elszökött kacsatáncot járni hétvégente az erdőszéli tisztásra. Mire elvégezte az iskolát, talált magának egy fess kacsalegényt, akivel összefészkelt, és hamarosan egyetlen pici tojás bújt meg közös fészkükben.


Nagy gonddal költötték ki a fiókát, óvták, vigyáztak rá, mindent megadtak neki, amit tudtak. A kis fióka szépen nőtt, növögetett, és szülei nagy örömére igencsak okos kismadár lett belőle. A fiatal pár a szülei fészkében volt kénytelen lakni, amíg jobb megoldást nem találnak. Emiatt sokat hallgatták az öreg apakacsa zsémbelését, sőt azt is, ahogy a párját csipkedi napestig. Ez állandó viharfelhőként borult a fiatal pár fölé, ez volt csak, ami miatt nem voltak maradéktalanul boldogok.

Történt egyszer, hogy az öreg kacsa, miközben a sok nokedlitől bódultan támolygott hazafelé, alaposan beverte a fejét az árokparton. Emiatt másnapra holtan találták a fészek előtt. Mit mondjak: nem volt túl nagy a sírás-rívás, mert kötelességből szerették ugyan a lánykacsák az apjukat, de életük nagy részét azért csak megkeserítette, de jó alaposan.

A kis kacsalány idősebb testvére már kiröppent a fészekből rögtön azután, hogy megtanult repülni, mivel nem akart ilyen zajos és nyugtalan helyen élni, ehelyett egy régi, elhagyott fészekbe költözött a Kerekerdő túloldalára. Attól fogva nem is igen jött többé a szülőfészek közelébe, csak ha nagyon muszáj volt. Élte az életét, csatlakozott egy nagy csapat kacsához, és azt hitte, hogy ez az Élet, ettől lesz neki több és jobb. Hogy vajon igaza lett-e, azt majd egy másik mese fogja elmondani egyszer...

A mi kacsalányunk végül kacsamamájával és kiscsaládjával megnyugodott a kis fészekben, lassan kipofozták, kijavítgatták a hosszú évek alatt kirugdosott fészekoldalt, és sok keservvel ugyan, de szép otthont teremtettek maguknak.
Történt egyszer, hogy hősünk párja szemet vetett a szomszéd fészekben vendégeskedő tojóra, aki első pillantásra fiatal, fényestollú, fényesszemű teremtés volt, bizony sok gácsér legyeskedett körülötte, de ő csak elhajtotta mindet nagy begyesen. Ki tudja miért, a mi hősünk párját magához engedte, elcsavarta a fejét, és a szerencsétlen meg a tojó miatt végül otthagyott mindent, a  párját, a kis gyerekkacsát, és csak ment a feje után.


Magára maradt hát hősünk, de az őt ért nagy szomorúság ellenére tette a dolgát: vigyázott fiókájára, gondozta lassan megromoló egészségű megmaradt szülejét, és egymaga vitte tovább a fészek minden gondját-baját.

Szegényke hosszú éveken át alig kapott ezután örömöt az élettől, de kitartott bátran, nem hagyta, hogy a szomorúság és a kétségbeesés maga alá temesse. Végül, nagy sokára megismert egy kacsafiút, aki hozzá hasonló sorsra jutott, megkedvelte, megszerette, és az öreg fészket hátrahagyva újat kezdtek építeni. A kacsanagymama a nagyobbik lányához költözött, és ők ketten ettől kezdve azt hitték, hogy boldogan élnek majd, mí meg nem.

Kacsapárunk és a kis lányfióka szép új fészket rakott az erdő egy dombos részének tetején, olyan szépet, hogy a legtöbben csak elismerően bólintottak, ha meglátták. Sajnos a fészeknek nemigen volt szabad környezete, lévén, hogy sok másik vette körül, így a kacsacsalád csak szorongott, feszengett, hiába volt a szép belső, ha nem tudtak kívül egyet se moccanni anélkül, hogy a szomszédokba ne botlottak volna.

Pedig hát nem volt nekik ott rossz soruk, olyannyira nem, hogy az ott töltött évek alatt egyszer csak hopp: picinyke tojás lapult meg a fészek alján. Volt is nagy öröm, mikor a tojáskából kis kacsafiú kukkantott elő egy szép napon.

Hőseink az egyre zsúfoltabbá váló fészek kényelmetlenségét tűrték még egy ideig, de végül megunták a lökdösődést, és elhatározták, hogy újat kell szerezni bármi áron. Sokáig kerestek a sok lehetőség között, az egyik túl kicsi volt, a másik túl nagy, a harmadik csúnya és büdös, a negyedikre meg minden tolluk ráment volna.

Végül megtalálták álmaik fészkét, szép nagy területtel, tágas terekkel, otthonos belsővel. Igaz, hogy sok ágacskát kellett újrarendezni, sok tollal kellett kibélelni, de végül helyre kis otthont teremtettek kacsáink.
Itt éldegélnek a mai napig, a kacsalány otthon vigyáz a kis kacsafiókára, a nagyobbik fióka lassan megtanulja a szárnyait használni, az apakacsa szorgosan hordja haza a csigákat és a rákocskákat a távoli mocsárból, és végre mindegyikük boldog.

Így is marad már ez, míg a világ világ, jöhet bármi, a kis kacsacsalád összetart majd, meglátjátok!

Itt a vége, fuss el véle, ha tetszett, tapsolj halkan hármat a szárnyaiddal, kedves olvasó!