Péter a piacon futott össze kollégájával, Pállal. Mindketten jól megrakott szatyrokat cipeltek, és bizony alaposan kimelegedtek. Pál javasolta, hogy ugorjanak be a helyi italkimérésbe egy fröccsre.

Miközben az italra vártak, Pál megkérdezte:
- Mitól van ilyen rossz kedved?
-Á, csak a szokásos…
-Mi is lenne az?
-Ugyan, hagyjuk, szóra sem érdemes!

Pál kíváncsisága jó témát szimatolt a legközelebbi blogbejegyzéséhez, így tovább nógatta kollégáját.

-Na jó, elmondom, bár úgysem fogod elhinni, még kevésbé megérteni - adta be derekát Péter.

- Erről még senkinek nem beszéltem, annyira hihetetlen. Az egész kamaszkoromban kezdődött. Egy este barátaimmal találkoztam, és az egyikük valami új, adig még nem is látott kábítószert kínált körbe. A többiek jót nevettek rajtam, amikor elhárítottam a kínálást, mondván, hogy nem élek ilyesmivel. Ám addig unszoltak, hogy végül csak elvettem a felkínált adagot. Miután bevettem, eleinte semmit sem éreztem, sőt, egyre nagyobb álmosság vett rajtam erőt. Végül nem tudtam tovább nyitva tartani a szememet, és mint akit fejbevertek, elaludtam.

Mikor magamhoz tértem, egy koromsötét, zárt helyiségben ébredtem. A fejem irgalmatlanul hasogatott. “No, te hülye, kellett neked már megint a többiek után menned, meg is érdemled!” -gondoltam magamban, és kóvályogva nekiálltam körbetapogatózni.
Lassan, ahogy rájöttem, ismeretlen helyen vagyok, úrrá lett rajtam a pánik, iszonyatos hangon elkezdtem üvöltve őrjöngeni, hogy jöjjön végre valaki, és engedjen ki ebből a rohadt csapdából. Estem-keltem, ahogy végül már mindenféle rendszer nélkül rohangáltam keresztül-kasul börtönömben.

Egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy rettentesen torz, de némileg emberre hasonlító lény jelent meg a nyílásban. Furcsa módon értettem minden szavát:

-Kisfiam, jól vagy? Miért kiabálsz, talán rosszat álmodtál?

Megrettentem, látva förtelmesen torz alakját, hallva reszelős, primitív hangját.

-Ki vagy te? Hol vagyok? Mi ez a hely? - Rémületemben ordítva támadtam rá az előttem álló förtelemre, és csak utólag visszagondolva vettem észre, hogy az ény kinyújtott kezeim is ugyanolyan gusztustalan, szőrös majomkarok voltak, mint e lényé. Hangom is hasonló, bár mélyebb volt valamivel.

Támadásom zajára és a lény rekedt rikácsolását hallva újabb két, korántsem szebb teremtmény jelent meg valahonnan, és nagy nehezen legyűrtek, egyesített erejükkel szemben tehetetlen voltam. Karjaimat hátracsavarták, és valami ronggyal megkötöztek, majd egy másik helyiségben, ahol primitív ülőalkalmatosságokat véltem felfedezni, belöktek a sarokba.

-Te szerencsétlen, már megint drogoztál, ugye? -ordította a kettő közül a nagyobbik, - Anyád meg én a lelkünket is kitesszük értetek, és ez a hála! Mostantól iskola után nem mész sehova, hazajössz és bezárkózol a szobádba, csak vacsorára jöhetsz ki, megértetted? Még egy ilyen eset, és többé nincs helyed a házamban!

Ezzel mindhárman kimentek, és magamra hagytak. Rajtam iszonyatos fejfájás és szédülés lett úrrá, nagy sokára végül elájultam. Utolsó gondolatom még az volt: “Végre, vége ennek a rémálomnak…”

Feleszméltem ugyan, de még mindig ebben az iszonyatos világban voltam. Az események gyakran összefolynak emlékeimben, de arra jól emlékszem, hogy ez a másik világ korántsem olyan, mint az otthoni.

Ebben a világban mindennapos az erőszak, egymást gyakran egy falat ennivalóért is tönkreteszik és megalázzák az ott élők, érthetetlen és felesleges rituálékkal és szokásokkal nehezítve a saját életüket. Primitív hiedelmeik rabságában élnek, babonáikat követve nem ritka köztük a testi vagy lelki csonkítás sem. Kicsinyeiket majomszeretettel gondozzák, de ösztöneik gyakran cserben hagyják őket, és ilyenkor az utódokat eldobják maguktól, vagy -mily szörnyűség- megverik, vagy akár el is pusztítják őket.

Saját fajtársaikat kasztokba sorolják, gyűlölik, megvetik és üldözik a másságot. A gyengéket felrúgják, csak az erős az, aki érvényesülhet. Világukat kizsigerelték, bolygójuk a szűklátókörű, felelőtlen kormányzatok talpa alatt nyög, szenved minden élőlény, növény és állat egyaránt. Míg egy kisebbség dőzsöl, addig a többség éhezik, naponta milliók halnak éhen. Sokaknak még a tiszta víz is ismeretlen, a fertőző talajvizet kénytelenek inni. Életük jobbra fordulására remény sincsen, az önző kisebbség mindent megtagad tőlük. Az utcákat szemét és kosz borítja, nem ritka, hogy a sötétben egymást gyilkolják meg az ott élők.

Ebben a világban voltam kénytelen élni, milliószor kívánva, bárcsak felébrednék, bárcsak vége lenne ennek. Különös és értelmetlen, naponta ismétlődő, unalmas vagy veszélyes tevékenységeket erőltettek rám, ha nem engedelmeskedtem, lelki megalázás, sőt gyakran bántalmazás volt a “jutalmam”. Minden percemet megfigyelték, minden mozdulatomat gépek és a lények maguk is lesték, tetteimet nyilvántartották, bármilyen kihágás vagy elhajlás büntetést hozott. Végső elkeseredésemben már öngyilkos is próbáltam lenni, de erőszakkal visszahoztak az életbe, és csak azt értem el, hogy még inkább magamra vontam a figyelmet. Életem e világ iránti gyűlölettel és otthonom utáni honvággyal teltek, lassan vonszolták magukat a percek, amiket itt kellett töltenem.”

“Ez az egész rettentes és lehangoló. Még szerencse, hogy egyszer minden rossz álom véget ér.” - szólt Pál fejcsóválva.

Péter halkan csak ennyit mondott:

“Nem ért véget. Még itt vagyok…”