Elég volt, kész, vége, nincs tovább. Az élet értelmetlen, kusza, kiismerhetetlen gordiuszi csomó, melyet nem lehet, és nincs is értelme átvágni. Befellegzett, elfüstölt, legjobb, ha mindenki lefekszik a földre, és nem mozdul többé. Csalódtam hát ismét, és ismét a blogmotorokban.

Vala pediglen azúr mostmúlt esztendejében, hogy tekéntetemet vetettem vala hiábavalóságok fertelmes halmazára, és végtelen gőgömben kezembe akarván venni saját ensorsomat, megtagadám ismét az ősi tanításokat, és menék vala a hiábavalóságoknak Atyjához, a simaszájú extra.hu-hoz. Tettem vala peniglen ezt mindannak okául, hogy gondolatim tárházának új otthonára leljek, amint az megígértetett vala még Mózesnek a harmadik kőtáblán.

De jaj, vígságom napjai tovaszállanak vala, és felismerém: e tárnak helyén lehetetlenség az időzített szkripteknek futtatása, s más, kerülő módszereim is sorra kudarcot vallának sorra. Ábrándjaimat mint füstöt és hamut kergette szerte a csalódás bús szele.

Visszatérek hát az ősbölcsőhöz, az őslevestől fortyogó katlanba, minden posztok ősanyjához, a Magna Máterhez, aki boldogan öleli kebelére minden tékozló gyermekét: üdvöz légy újra, ó blog.hu ! Fogadd magadhoz gyermekedet, és bocsásd meg az ő nagy hűtlenségét.

Hála néked, és dicsőség, ó Könyörületes!