Az elmúlt hét szorgos, jól megérdemelt rabszolgamunkával telt. Vettem ki egy hét szabadságot, mivel a tél szégyenszemére amióta beköltöztünk, csak sötétben láttam a házikónkat. Tudván tudva  Sejtvén sejtve, mekkora  szemétdomb van elrejtve az udvaron, már jóelőre kinéztem magamnak ezt a remek februári hetet, és szabit kértem rá kies munkahelyemtől.

A korábban kivágott ócska tujákat és leélt gyümölcsfákat szépen legallyaztuk, halomba hodtuk, és némi gázolajjal remek kis tábortüzet raktunk. A majd 10 köbméternyi lombból nem maradt, csak egy méter átmérőjű hamuhalom (jó szó!).

Rendeltünk egy 8 köbméteres konténert, remélve hogy elég lesz, aztán amikor kihozták, már láttuk: nem eszik olyan forrón a konténert. Hiába volt bazinagy, a szemétdombnak, amelyet hamar összedobtunk az Öreg (én már csak így hívom, néha/gyakran kiegészítve vallásos/szülői/elmeállapoti jelzőszókkal) gyűjteményéből, alig a fele fért fel. Volt ott régi hűtőgép kukacneveldének átalakítva, öreg nemtommi telefurkálva villanyégőkkel, kb. félezer kilométernyi kábelek, petróleumban kígyóbőr, kutyafekhelyből báránybekecs, Lindablemezes kutyaház (alig bírtam szétverni), sitt, szemét, törmelék, vagy ötven ház komplett tetőcserép-maradéka, némi egérszar és -vizelet dobozba zárva, bébikajmán, orrszarvúpöcs reszelve, szarvasagancs, öregnéne csőben sütve. Iszonyú volt!

Összeszedtük, elkezdtük, pakoltuk.
Elfáradtunk, pihentünk, folytattuk.
Raktuk, hordtuk, anyáztunk.
Raktuk, hordtuk, teáztunk.
Raktuk, raktuk, raktuk.
Megtelt. Úristenezmégafelesincs.

Újat kértünk. Ja: a diófa, ami a kapu előtt nőtt (szó szerint) enyhén meg lett metszve, mivel a platóskocsi nem fért be, úgyhogy nekiestem, felmásztam, megint nekiestem, kisfűrésszel majommód (fél kézzel és lábbal lógaszkodva farkammal kapaszkodva egykézzel lehegedültem vagy két tonna fát. A mai napig csepegteti szegény a levét az utcára. Egyszer majd csak eláll...

A második volt a mi emberünk, akarom mondani konténerünk, azt úgy meghordtuk, hogy nem is maradt semmi szemét a szemétdombból.

Aztán pénteken elindultunk Diósdra gázórát átiratni (érted?!? Diósdra! Pátyról! van vagy soksok kilométer út! Noooóóóórmális, Margit?) Elindultunk, gyorsan haladtunk, megálltunk az emnulláson. Megáll, vár, ötméter, megáll, vár, tízméter. Mindezt vagy kétszázszor. A rádió szerint egy vakegér teherautós kiöntött párezer liter gázolajat valahol Szigetszentmiklósnál, úgyhogy saccra az egész város plusz párezer kamionos ott állt az M0-s körgyűrűn, élő koszorúval szegélyezve nemzetünk fővárosát. Anyáztunk, mivel annak ellenére, hogy vagy két órával zárás előtt indultunk, zárás előtt tíz perccel már ott is voltunk. Ott már csak Cicámnak kellett meggyőzni a helyi Bonaparte női megfelelőjét, hogy vegye vissza hivatali hatalmi egóját, nagynehezen átiratta hát az a rühes órát is. Mackóka dícséretes módon tűrte a dugót meg a várakozást, aztán szépen el is aludt.

Hétvégén már csak a szokásos anya/anyóslátogatás és kupifelszámolás maradt. Mit mondjak, elég is volt ennyi. Bejöttem pihenni a melóhelyre, ahol minden munkám szépen megvárt, semmit nem csináltak meg előlem :-)