Mostanság gyakorta találkozom (leginkább netelés közben, szerencsére) amolyan “szerezzük vissza elveszett dicsőségünket, ami ott késel az éji homályban” honlapokkal/emilekkel/személyekkel/hírekkel. Ez elgondolkodtató.

Mertugyebár, miről is van itten kérem nagyba’ szó? Volt egy ország, nagy és dicső, Európa védőbástyája és ékköve, központja és fontos része. Ez a nagy-nagy ország sok-sok évszázadon át csinálta azt, amit egy országnak tennie illik: összefogta lakóit, királyt választott, megvédte magát, elveszítette a háborút, rabigába hajtotta busa fejét, felszabadult, ide csapódott, oda húzott a szive, elnyomta magát, kizsákmányolta magát, fellelkesült, kiverte, felolvasta, követte, kikiáltotta, elvesztette, belehalt, eltűnt, kiegyezett, fellendült, elbízta magát, rossz lóra tett, rácseszett. Van ilyen, az élet egy hullámvasút.

Halljuk, mit mond innentől a mesélő:

A gonosz összeesküvő másországok összefogtak, elkapták a renitens ország grabancát, rettenetesen elverték, levágták kezét-lábát, arconköpték és elzavarták: “Menj Isten hírivel, többé ne lássunk!”

Szegény ország, ment, mendegélt (aprócska lábcsonkjain). Néha bekopogott (karcsonkjaival) egy-egy házhoz, amelynek ablakában barátságos fényt látott, de senki nem nyitott ajtót. Nekibúsult szegény ország, de mit volt mit tenni, tovább mendegélt, útja során hol innen, hol onnan kaptak belé az útszéli vad kutyák. Nyögött, szenvedett, de ment tovább, ki tudja hová.

Történt sok-sok év múlva, hogy a szegény ország, miután sebei lassan-lassan behegedtek, és megtanult már végtagcsonkjaival együtt élni, találkozott az ürdünggel.

“Hová mész, te szegény ország?” -kérdezte az ürdüng.

“Megyek szerencsét próbálni, amerre a madár se jár” -válaszolt az ország.

“No, ez pont jó lesz fekete báránynak” -gondolta az ürdüng, aki már korábban is rászedte hősünket, így szólt hát: “Szegény ország, tarts vélem nagy vállakozásomban, és ha segítesz, visszakapod kezed-lábad!”

A szegény ország nagyon megörült, rögvest belecsapott (volna) az ürdüng mancsába, aki hamar vissza is adta a szegény kezét-lábát, sőt, még papírt is adott, hogy biz’ ezek a végtagok a szegényországéi, és senki máséi. Picit ugyan már szaglott az a kézláb, de sebaj, majd helyre gyün, gondolta.

Nohiszen, kár volt szegénynek olyannyira örülni! Rögtön jött a többi ország nagy dérrel és durral, letépkedték a szegény ország végtagjait, messzire szórták azokat, és a helyüket még sóval is behintették. Szegény ország alig hitte, hogy azok a darabok valaha is az övéi voltak! Megint nagyon elverték szegényt, és ott hagyták a földön, hátha másnapra kiadja a lelkét.

A szegény ország csakugyan nagyon beteg lett, majd negyven évig nyomta a betegágyat, ezalatt testét férgek emésztették, marták, ahol érték, de az ország ereje lassan visszatért megint. Lesöpörte magáról a férgeket, ahol tudta, majd belebújt legkevésbé viseltes gúnyájába, keze helyére kaparintotta a botját, és így szólt a sok gonosz országhoz: “Eleddig vertetek, megaláztatok, kizsigereltetek, de mostantól én is egy asztalnál akarok vacsorálni véletek! Megérdemlek ennyit, az ég a tanúm rá!”

Elszégyellte magát a sok ország, hogy biza’, tényleg ilyen gonoszok voltunk egy közülünk valóval, nagy szégyenükben magukhoz emelték, az asztal végihez ültették, és löktek néki valamelyest a lakoma maradékaiból. “Jó lesz ez ennek, úgyis régen nem látott ilyen falatokat” -gondolták.

A szegény ország örült is, meg nem is, szeretett is az asztalnál ülni, meg nem is. Egyik fele azt mondta: “Várj most már türelemmel, kapsz majd többet is, csak várj!”. A másik fele elégedetlenkedett: “Émlékszel-e még, mennyivel jobb volt, amikor még nagy nemzet voltunk? Mi minden volt a miénk? Hisz’ még maga az Úristen is magyarul teremtette a világot! Igenis adják vissza tagjainkat, kérjenek bocsánatot, hozzanak ide mindenfajta mesés kincseket, engesztelő áldozatot, és akkor lesz majd jóvá téve minden gonoszság!”

A szegény ország csak magában mormogta panaszát, dúlt-fúlt, mérgeskedett és lassan-lassan maga is hajlott afelé, hogy bizony itt az alamizsna nem elég, és ő biz’ kiáll az igazáért. Odacsapott (volna) hát úgy istenesen a nagy közös asztalra, és elkurjantotta magát:

“Hej, ti hitvány sehonnaiak, bitangok, népnyúzó idegenszívűek, ti! Most pedig megparancsolom nektek, hogy tagjaimat visszaadjátok, engem megkövessetek, engem mesés kincsekkel elhalmozzatok, engesztelő áldozatot nekem bemutassatok, mert csúnyán megbánjátok, ha nem!”

Megmosolyogták az országok, hogy “lám, köhög a bolha!” De a szegény ország nem tágított, egy jobban és jobban hitt a maga igazában, lassan már az öklét rázta (volna) nagy haragjában. A többi ország sem volt rest, nosza megragadták, és az üstökénél fogva kihajították az asztal mellől, kikeresték a szemétdombról az ő végtagjait, és erővel odavarrták jó szorosan az ország testére. De az ország most látta csak, hogy az ő hajdan szép keze-lábai mostanra felismerhetetlenek lettek, mintha sosem lettek volna az övéi. A hosszú évek alatt sok idegen megtaposta, sok kutya megrágta, alig-alig emlékezetettek néhol a valaha izmos és formás karokra és lábakra. A többi ország rúgott még egy utolsót a szegénybe: “nesze neked, szegény ország! Nem volt jó az asztalunknál? Lámcsak, bizony jobb lehet ott a ganédombon fekünni!” azzal jót nevettek a telhetetlen országon, és visszatértek lakomájukhoz, többé rá se gondolva.

A beteg végtagoktól hamarosan seblázat kapott a szegény ország, és lassú, szörnyű kínok között halt meg, mindenki által elfeledve. Utolsó gondolata ez volt haló elméjében:

“Lám csak, kellett ez nekem? Maradtam volt a hátsómon a jó meleg vacsoraasztalnál, máig is élnék, és meg nem halnék!”

Noshát, kopjarázó, ősmagyarkodó, anti-trianonista, kilencszer-csavarodott, szittya/szkíta honfitársaim!

Mit gondoltok, mi a jobb?

Merengeni a régi nagy dicsőségen, és belehalni a sebekbe, amelyeket máig nem hagyunk begyógyulni, vagy elfogadni nyolcvan év után, hogy “igen, rossz lóra tettünk, rábasztunk, és átvágtak minket azon a bizonyos palánkon” ?

Örökösen lázongani, más országban bajt keverni, saját véreinket mocskolni, mondván hogy “ti idegenbérencek, mocskos komenisták, gyalázatos férgek vagytok, akiket ki kell irtani, ha nem vagytok velünk” ?

Vagy megbékélni egymással, és ha már csak csonkjaink maradtak is, megtanulni használni a művégtagokat? Ne feledjük, hogy minden művégtagos szerint lehet azzal az álkézzel/lábbal nagyon sokmindent jól csinálni.

Akarunk egyáltal bármit is az élettől? Várunk bármit a jövőnktől? Ez nem időgép, hogy majd jól visszaforgatjuk, aztán “eb ura fakó! Ugocsa non coronat!” Ez nem kívánságműsor, hogy “azt olvastam a történelemkönyvben, hogy három tenger mosta, ezt akarom, apuuúúúúúúúú, ugye megveszed nekem!”

Nem, ez nincs, elmúlt, és nem fog visszajönni. Nem vagyunk tudósok és nem vagyunk gyerekek. Itt vagyunk, itt élünk, ebben az országban, időtlen idők óta összezárva. Ha kis szerencsénk van, akkor a gyerekeink gyerekei is itt fognak élni. Ebbe a felállásba nem fér bele egy kicsinyke széthúzás sem, mert akkor ugrott ám az a kicsi esély is, amink még megmaradt!

Ébresztő, szegény ország egyik fele! Tessék most szépen megfogni a másik fele kezét, és mondjuk ki szép hangosan:

“ÉN MAGYAR VAGYOK, TE MAGYAR VAGY. MI MIND MAGYAROK VAGYUNK! MI MIND MA ÉLÜNK, MA KELL ÉLNÜNK. ÉS EGYÜTT KELL ÉLNÜNK!”

Ha ezt elfogadjuk, akkor minden más már jön magától is, ugye?

pont.