A tegnapi kajakos-halálhír kapcsán.

Előrebocsájtom: jómagam nem vagyok az a kimondott sportember, eltekintve egy röpke gyerekkori vívókarriertól (2 hónap) és egy kamaszkori taekwondo szárnyalástól (fél év) egész életemet a kétszáz méteres váltósúlyú fekveheverésnek szenteltem, némi alkalmi gerincroppantó házépítéstől eltekintve.

Vannak aztán azok a rajtam kívülállók, akik egészségüket féltve kezdő szinten kocognak, bringáznak, kondiznak szabad idejükben. Minden tiszteletem az övék, de úgy sejtem, hogy az életüket nem az e keretek között végzett mozgás esetleges hiánya rövidíti meg, hanem a nap 24 órájából a nem itt eltöltött idő és annak befolyásai (de faszántos kis mondat :-)

És végül a tőlem minden tekintetben legtávolabb állók: a hivatásos sportolók. Na ők vannak leginkább a bögyömben. Hogy miért?

Adva van egy ember, aki -mivel ilyenolyan okból megkezdte a sportolói pályát- egész aktív életére kivonta magát a társadalmilag valóban hasznos munka alól. Mert ugyebár a napi edzések és kapcsolódó programok jóformán még családhoz sem engedik jutni őket, nemhogy eljárni napi nyóctíz órában dolgozni. Az egész napjukat lefoglalja a következő sporteseményre való felkészülés, de hát ugye azért ők is megkapják a pénzüket rendesen.

Képességeik előtt le a kalappal, de azért talán azt mindenki elismeri, hogy a kilencven centis combátmérő nem egyenértékű azzal, ha valaki képes egész nap futószalag mellett végignyomni a tizenkét órát kétszer 10 perc szünettel, nem? Vagy azzal, aki az íróasztal mellett nyolc órában kiókumlál egy új biztosítási módozatot?

Valahol olvastam, hogy a mai társadalmak vannak annyira sikeresek, hogy megengedhetik maguknak a fennmaradáshoz nem szorosan kapcsolódó tevékenységeket végzők (ingyenélők?) eltartását. Biztosan úgy van, hogy a sport és annak kanapén, sör társaságában, tévé által való pihentető megtekintése sokat javíthat a futószalagos vagy az íróasztalos szaki elégedettségén (bár jómagam utoljára még gyerekkoromban néztem végig focimeccset - kényszerből, mivel egy tévénk volt, és Apám akkor még valamivel erősebb volt nálam).

Legyen. Ami nagyon zavar, nem most kezdődően, hogy ezek a -nevezzük a jelenséget valódi nevén- sportolók elvégzik a munkájukat, ám ezért nemcsak pénzt, de ormótlanul eltúlzott hírnevet és felhajtást is bezsebelhetnek.
Ugyan ki az, aki tudja annak a magyar tudósnak a nevét, aki kidolgozta a naposcsibék szárnyvégeinek gyakorta kórósan megnövekedő tolltüsző-zsírállomány-túltengését drasztikusan csökkentő vakcinát? Tessék? Hogy ez kiaf.szt érdekel? Nono, emberek, legyünk igazságosak: a fenti tudós ezzel rengeteg csirkeszárnyat ment meg az elhájasodástól, így bátran mehetünk a KöFöCö-be, nem fogunk zsírzsárnyakat kapni saját levében. A sportoló meg csak ugyanúgy elégedetté tesz minket. Akkor nem egykutya a kettő? Mégis: a tudóst mindenki hanyagolja, a sportolót meg isteníti.

Ami különösen gáz: volt itt ez a Puskás-sztori. Egy ügyes magyar jómunkásgyerek tudott focizni (szerintem minden gyerek tud focizni, csak elkezdik később tanítani). Kiemelték, elvitték sok helyre, ügyes volt, a hazája pénzén ismert lett hetedhét országon is túl. Egyszer csak fogta magát ez a nagy reménység, és lelécelt külföldre, mert büdös volt neki a rendszer. (Kicsit olyan ez, mint a kutya, aki a gazdája kezét harapja meg) Odakint megszedte magát, focizgatott, aztán amikor már tetszett a rendszer, hazajött nosztalgiázni meg learatni a magyar ember közismert vonzalmának gyümölcseit a retró-fíling iránt ("Valaha nagy név voltunk, rettegtek minket az angolok, hatháromra megvertük őket!" -igaz, hogy soha többet, lásd Végh Antal könyveit a magyar fociról).

Na jó, ez sem olyan nagy dolog, egye fene, sokan csinálnak ilyesmit a mai napig. De aztán ez a szerencsétlen hülye ország (vagy a vezetői) mit talált ki? "Nincs elég látványosság, nosza, itt ez a Puszkasz Oci, úgyis most halt meg, csináljunk belőle fiesztát! Eltemetjük mi biz nagy pompával, gyászhuszárral, virágesővel, ahogy azt minden igaz magyar ember megérdemli!" És mi lett belőle? Ha egy kívülálló nézett minket, azt gondolhatta, hogy minimum egy államalapító, egy Kunbéla, egy Kossuthlajos temetését nézi, holott csak egy lehetőségeit és tehetségét jól kihasználó focista porhüvelye lapult abban a dobozkában... Nem mellesleeg meg örök? időkre a Bazilikában, kicsit egyenértékűvé téve egy focistát nagy királyaink emlékével. Csak én látom ezt furcsának? Valaki majd ezer év múlva kiássa a romok alól egy király és egy focista koponyáját... :-))) vagy inkább :-(((

Aztán meg itt vannak a jelen reménységei. Az a gondom, hogy egyre többet hallani arról, hogy egy életvidám és sikeres *-oló (*=bármilyen sportág) egyszer csak fogja magát, és többé nem fogja magát, mert meghal olyan dolgokban, miket utoljára öregapám boncolási jegyzőkönyvében láthattam (konkrétan az öreg bagózott, piálgatott, életében egy fekvőtámaszt nem nyomott, és kajált igaz magyar ételeket dögivel, aztán meghalt hetvenpár éves korában). A sportoló elmegy edzeni, ahogy mindig is szokta, és nem tér haza. A sportoló meccs közben összeesik, és már nem lehet újraéleszteni. A sportoló elmegy diszkóba, és agyonverik. Ja ez nem, a nagyapám ilyet nem kapott el. De megtörtént.

Ez volna a példa, hogy éljünk egészségesen? Ha ez, akkor a fiam kap nemsoká egy esélykiegyenlító ólomövet és betoncipőt, hogy ne akarja magát 35 éves korára halottá egészségesíteni, ha ez ezzel jár.

Mindenki látja, érzi, hogy valami nem okés ezzel a nagybetűs Sporttal, mégis a többségnek ez többet jelent bárminél, mert van végre valami identitástudat-féleségük, hovatartozás-élményük, és nem mellékesen jót lehet a tévé előtt sörözni (passzív sporttámogatás) vagy remekül lehet rendőrt/cigányt/buzit/idegeneket verni egy-egy meccs után, a szétszaggatott metrókocsiban (aktív sportrajongók). ja és tízmilliárdok mozognak a sikertelen, szar, pocsék foci körül, míg a magyarok által sikeresen, sőt világhírnévvel művelt egyéb kissportokat meg éppen csak hagyják kicsit még rugdalózni, mielőtt végképp kimúlnak.

Nem tudom, csak én vagyok megint borongós hangulatban? Akkor bocs...