Történt anno a távoli múltban, mikor még Mackófiam egész pici volt, de már érett, hogy elkezdett mászkálni, és persze a legrosszabb helyekre és időkben. Elsők között szerepelt céljai közt (a mai napig) az emeletre vezető lépcsősor megmászása.

Ennek kiküszöbölésére hamariban kerítettünk két rácsot, egyet lentre, a másikat a fenti érkezéshez. Igen ám, de a rács nagyobb volt, mint a lejárat, úgy meg ugye hülyén nézne ki egy karám, rontván az összképet. Ezért gyorsan kerítettünk egy lokális mesterembert, aki cirka 50 éves lehet, és másodállásban asztalos.

Ő a rácsokat szétkapta, reszelte, vágta, ragasztotta, megvárta, elhozta, megkértük, felfúrta. Dolgozott vele vagy két napot (gondolom, nem teljes napot), majd, mikor megkérdeztük, mivel tartozunk (gondoltuk, pár tízezerből baráti áron megvagyunk), nagy fejvakarva így szólt:

-Hát ugye szétkaptam, reszeltem, vágtam, ragasztottam, megvártam, elhoztam, megkértek, felfúrtam. Elnézést, bocsánat, nebántsanak, de háromezer forint lesz, ha nem nagy gond, és lehet részletekben, hat hónap alatt" -nagyjából ez volt a válasz, lehet, hogy egy kicsit túloztam. Mindenesetre gyorsan elkezdtük szarul érezni magunkat, hiszen egy mai jólmenő vállalkozó legalább tízszer ennyit kér azért, hogy kijön egy szál mérőszalaggal. Végül többet adtunk a bácsinak (bár nem vagyunk krőzusok) de azért nem volt arcunk a háromezerhez.

Annyi a tanulság, hogy a régi mesteremberek, akik azért még két szögből és egy gatyaszíjból istenes cipőt tudtak varrni, azok sajnos lassan kihalnak, átadván helyüket az új és reményteli generációnak, akik ugyanezen alapanyagokat szemétre vetik, megrendelik Kínából az Adios megacsukát, és ötvenszeres áron kezembe nyomják, hogy "ne! ehune’!"