Gyermekkorom óta érdekelnek a gépek, szerkezetek, kütyük, szerszámok, eszközök - elméletben. Anno Apám KRESZ-könyvét kívülről fújtam, a műszaki vizsgakérdésekre majdnem hibátlanul válaszoltam kb. 15 évesen. Ma is bármit szívesen szétszedek, megvizsgálok, és jó eséllyel össze is rakok (Apropó, észrevettétek már, hogy bármit szedtek szét, összerakást követően mindig kimarad kb. 5%-nyi csavar? Szerintem ez a gyártók biztonsági rátartása…)
A gyakorlati részekkel már gondban vagyok, erről tudna beszélni Anyám és Apám (biciklis taknyolások 0-15 éves korig), Cicám (motoros, biciklis taknyolások akár harminc évesen is), azóta csak azért nincs egyéb élménybeszámoló, mert azóta nem biciklizem, mivel az egyetlen nekem való bicajt sajnos elajándékoztam, azóta nem tudtam egy valamirevaló szerkentyűt beszerezni.
De sorolhatnám tovább: szánkázás közben felszakadt úszóhártya balkéz hüvelyk- és mutatóujj között, elsarlózott bal mutatóujj, ugrálás közben berepedt bal térd, ugrálás közben beszakadt fej, elreszelt bütykök, bal középső ujj kupakjának lenyesszintése és visszaragasztása rosszul (azóta érzéketlen, jó a vérvételhez :-), jégenhanyatteséstől lehorzsolt jobb gyűrűsujj, macskakarmos kézfejek, iskolai korlátgyakorlaton elrepedt boka, és még sorolhatnám. Magam vagyok az élő állatorvosi ló, számításaim szerint már majdnem minden háztartási, üzemi és egyéb baleset megtörtént velem, talán még gyufát nem ittam, ez ugye nehéz lenne a biztonsági gyufa korában, de azért én rettegek, nálam sosem lehet tudni.
Cicám jól emlékszik pár balesetemre, főleg a legszebb biciklis esésemen szoktunk jót mulatni. Röviden a sztori: akkor még nem éltünk együtt, de nála voltam látogatóban - biciklivel. Hazafelé elbúcsúztam tőle, majd nyeregbe pattantam, és nagy délcegen elindultam. Ő már csukta volna be a kertkaput, amikor valami hatalmas csörömpölést hallott. Kirohant az utcára, és ott láthatott engem vérbe fagyva a földön elterülve, mozdulatlanul. Kiderült, hogy a biciklit valamerre kormányozni kellett volna, de én ezt nem tettem, emiatt a kormány önállósodott, kifordult és engem e méltatlan pozícióba hozott. Cicámra az ijedség ellenére fergeteges jókedv szállt, amikor haló poraimból felemelkedve kétségbeesetten dadogtam: “a mobilom! a mobilom!” tudniillik a frissen beszerzett -akkor még kuriózumszámba menő- mobil ott volt mázsányi hús és fém alatt eltemetve, aszfaltnak szegezve, és -enmagamat nem féltve- első eszmélésem produktuma ez lett.
Az eset azóta is családi adoma, jól reprezentálja műszaki és közlekedési képességeim korlátos voltát. Másik sztori a motoros eset. Gyerekkorom óta vonzódom a motorokhoz - elméletben. Gyakorlatilag soha nem ültem -önállóan- motoron, az egyetlen eset akkor történt, amikor Cicám ex-e odaadta a mociját, mondván, hogy “ez még egy gyereknek is megy, csak húzod a gázt, és elindul”. Húztam a gázt, elindult. Csak éppen engem hagyott ott a moci, mintegy önálló életre kelve bevágtatott féltve gondozott paradicsom-ültetvényembe, és ott elfeküdt, mind disznó a dágványban. Az ex lesújtóan rámpillantott, majd visszaöntögette a kifolyt akkumulátorsavat az aksiba, és soha többet nem beszéltünk a dologról. A hallgatás következményeként minden ismerősöm rajtam röhögött egy darabig.
Az autós vénát inkább Anyámtól örökölhettem, aki -mikor Apám egyszer elvitte vezetni tanulni- meglátta a közeledő árkot, becsukta a szemét, rálépett a gázra, és fejhangon visítani kezdett. Csak Apám kézifékes akciójának volt köszönhető, hogy a sárga nagypolszki még évekig hűen szolgált minket…
Mentségemre szóljon, hogy bármit, amiben kis bizbaszok és tüskék és professzorok és színes mifenék vannak, meg lámpácskák, azt jó eséllyel összerakom, megjavítom.
Félek, ettől még előbb lesz Bogyónak ( Cicám lányának, az én nevelt lányomnak: ő csak műfaternek hív) jogsija szülői engedéllyel 16 évesen, mint nekem valaha is.
Félek még attól is, hogy Mickófiam örökli az apja affinitását a motorizációhoz, mivel eddig elég sok közös vonást fedeztünk fel kettőnkben (elvégre nekem is van hozzá “némi” közöm :-)))
