“…hová lett a vaj?” -kérdezhetnénk egy mesebeli kis ország egyik nagy csoportosulásától, nevezzük őket sárgáknak.

Történt peniglen vala nem is olyan régen, hogy a sárgák, azoknak is a bölcs vezérei kihullottak a pikszisből, mert nem volt elég kezük kéznél. Pedig az ég a tanújuk, ők mindent megtettek, hogy megtarthassák kicsinyke megszokott életüket, még elmentek magához az egyfejű sárkányhoz is (a fejnek olyan fura neve volt, valami tömjén vagy semlyén?), aki ugyan büdös is volt, meg nem is nagyon látszott, de azért volt ám neki méregfoga, és nagyon tudott köpködni meg fújtatni, ha neki nem tetsző cselekedeteket látott.

A kis ország másik fele (legyenek ők mondjuk a pirosak) tehetett bármit, nem tudott egyezségre jutni a sárgákkal. Hiába mondták az akkor éppen megválasztott elöljárók, hogy “menjük erre, szépen, nyugodt tempóban, és biztosan eljutunk egy jobb helyre”, nem, a makacs sárgák mindenre azt mondták: “ez így nem jó, és kevés, és túl késő, és különben is: honnan lenne erre az útra pénz?” Egyszóval ahol tudtak, gáncsolták, köpködték, keresztbe tettek minden próbálkozásnak.

Mintha ez nem lett volna elég, folyton lopással és hazaárulással vádolták a pirosakat. Való igaz, volt jó pár enyveskezű gazember a pirosak sorai közt is elrejtőzve, ám az igazi furcsaság csak most jön!

A sárgák fővezérei hajdanán fiatal suhancok voltak, nagy tervekkel, merész gondolatokkal. Gyakran kiálltak a kis ország népe elé, és nem törődve az akkori gonosz király fenyegetéseivel, bátran a zsarnok fejére olvasták gaztetteit, sőt, néhány alkalommal még a szomszéd királyokat is megpróbálták megdönteni. Igen szép, daliás idők voltak ezek. Ezek a suhancok nagy tettekre készültek, és törekvésük dícséretre méltó volt.

Csakhogy telt-múlt az idő, és a suhancok felnőttek, elveiket mások vitték tovább, és így, elvtelenül, hajtóerő nélkül nem maradhattak a korábban köréjük gyűlt mozgalom élén. Összedugták hát a fejüket, és azt hitték, hogy gondoltak egy okosat: “Kenyeres pajtásaim, eddig mentünk emerre, de már nem mehetünk. Nosza, menjünk hát eztán homlokegyenest ellentétes irányba!” Így is tettek, és ettől kezdve szembementek minden változással, maguk mögé gyűjtve minden egyszerű embert, akiknek nem tetszettek az új idők új dalai.

Ők voltak azok, akik, miután a kis ország ledobta a sok-sok éve hordott rabláncot, nemhogy a szabadságuknak örültek volna, hanem elkezdték visszasírni a régi zsarnokot: “Bezzeg az ő idejében egy garasért kaptunk kenyeret, és fél garas volt a kalbász, a tej meg a méz! Bezzeg ő ingyen adta nekünk a rabszolgaszállást, és ő vigyázott ránk, amíg neki dolgoztunk! Mennyivel jobb volt az ő idején! Haj, ha még egyszer ilyen világ lehetne! Biza, ha valaki visszahozná azt, mi támogatnánk!”

Ők voltak azok, akiket a régi zsarnok vöröskirály megkínzott, kifosztott és börtönbe vetett; akik már soha nem tudtak bízni egyetlen halványpiros színben sem. Ők voltak azok, akik soha nem nyughattak, mert nem tudtak boldogulni a világban, mindig kellett nekik valaki, bárki, aki ígérget, aki átveri őket hamis jövőképekkel, csak ne kelljen látni a valóságot. Ők voltak azok, akik visszasírták a kis ország nagy múltját. Ők voltak azok, akik egyszerűen csak elhitték, hogy a sárga cél a jó cél.

A sárgák akkor még ifjú vezérei gondoltak hát egy nagyot, és úgy kezdtek beszélni, ahogy a sok szegényember kívánta. “Kaptok tőlünk is ingyen betevő falatot, ingyen szállást, és gyertek csak utánunk: ha minket választotok, bizony, mondjuk néktek, maholnap velünk lesztek a paradicsomban.”

A sok ember ment, támogatott, választott a vezérek kedve szerint. A vezérek végül hatalomra kerültek, élték életüket, de a megígért szép világ csak nem jött el. Hogy is jöhetett volna, amikor a vezéreknek sok éhes szájat kellett etetniük, sok országos cimbora markát és zsebét kellett megtömniük. Saját pénzük nem lévén, gyorsan elkezdtek kotorászni az ország kincses tarisznyájában, és addig-addig osztogattak maguknak és a cimboráknak, míg a tarisznya kiürült. Ezidőtájt szerencsére a vezérek szegénylegényből előavanzsáltak nagyurakká, sok pénzük, birtokuk, arany- és ezüstmarhájuk került pár év alatt, egyszóval a bőrük alatt is pénz volt.

Az ország pirosabbik fele tűrte a vezérek uralmát, mert azért békés nép voltak, tűrt csendben. Történt azonban, hogy a vezérek léha életét már saját követőik egy jó része sem tűrhette tovább, így amikor újabb megmérettetés jött el az ország életében, a sárga vezérek könnyűnek találtattak.

A pirosak először egy ügyes, okos, de beszédhibás vezetőt választottak az ország élére. Ő anélkül, hogy belekukkantott volna a kincses tarisznyába, rögtön mindent megígért az ország népének, bort, búzát, békességet jósolt a kávézaccból. Ebből sajnos semmi nem lett, mert bizony nem maradt rá fényes pengő forint egy fél se.

A sárgák hangosan gúnyolták a dadogva mentegetőző országvezért: “Mit akarsz itt, te szerencsétlen, hiszen még azt se tudod kimondani, hogy útelágazás, meg hogy felcseperedik !” A nagy hangzavarban a sárgavezérek szerencséjére elveszett a szerencsétlen vezető mondanivalója, hogy bizony itt nincs egy fitying sem, eltűnt valahova minden már korábban.

Végül a dadogós helyett a pirosak egy fura kis embert tettek meg vezetőjüknek. Ez az ember picit ideges, kicsit kapkodós volt, de fő előnye mégis az volt, hogy ő már nem a pénzért akart vezetni, hiszen volt neki elég, ügyes mesterember volt korábban, bármihez nyúlt, csillogó aranyakká változott, amihez hozzáért.

Nekigyűrkőzött a kisember, megtett mindent, hogy előretolja az ország szekerét a mély kátyúból. Egyszer aztán egy őszinteségi rohamában kijelentette, hogy az eddigi vezetők mind hazudtak a népnek, ez van.

Na erre a sárgák, akiknek nem kevés vaj volt a fülük mögött, felzúdultak: “Hát ez nektek hazudott, emberek!!! hazudott itt mindenki!!! (Persze mi nem, óóó, nem, hogy is gondolhat bárki ilyet!) Le vele, eb ura fakó! Minden épkézláb embert az utcára!”

Nosza, a nagysok követő elégedetlen végre kapott valami célt, mentek is, követeltek is, törtek zúztak, romboltak, gyújtogattak. A sárgák soha egyetlen szóval sem szóltak, hogy fékezzék magukat, sőt még adták is a lázongók alá a lovat beszédeikkel.

A rendet végül nagy nehezen helyreállították, de már soha semmi nem volt a régi, valami eltörött az ország lelkében. Még reménye sem maradt, hogy egyszer majd egy asztalnál étkezik majd sárga és piros. A nagy fordulat óta eltelt majd két évtizedben a kis országnak sosem volt igazi jó pásztora, pedig az emberek már nagyon vágytak a békességre, amit szívük szerint sosem akartak pedig elveszíteni.

Talán egyszer ennek a mesének lesz boldog vége, a mesélő nem látja még a befejezést, még távolról sem.

Vajon az-e a nagyobb gazember, aki bevallja, hogy ő és az elődei hazudtak, és aki végre próbálja jóvátenni a sok hazugságot, vagy az, aki hogy saját korábbi és jelenbéli hamisságát leplezze, inkább még a jószándékot is gonoszsággá tolmácsolja?

Döntsön a nyájas olvasó…