A minap ellátogattunk szűkebb pátriánk egyik neves(ítetlen) multimega-überbevásárlócentrumába. Ezt gyakran megtesszük, hogy mindennapi betevőnket a falusi ábécé (vízszintes huszonhét, három betű, megfejtés: BÓT) árképzési színvonala alatt 30-40 százalékkal szerezhessük be.

Mialatt Cicám a zöldségféléket, Csimbor meg a nemtommiket (ez megérne egy misét, ő bármit képes végigfogdosni egyesével, ami polcon áll és megfogható) nézegette, mi Bákomfiammal kettesben a halosztályt tekintettük meg. Ez a nemes intézmény a Xxxxx multimegacenter saját kajálda-részlege mellett közvetlenül terül el, feltételezéseink szerint mintegy étvágylohasztó szándékkal tették e két pultot nagyjából egymás öt méteres szomszédságába. Íme jó példa az árukapcsolásra: javában falatozod a sültkolbit vagy a hentestokányt, és közben már azon töröd a fejed, hogy mi ez az istentelen halszag, csaknem a kaja volt romlott?

De nem, a szomszédságodban jégágyon jéghalak és jégkagylók még jégpolipok szenderegnek, némán ontva jellegzetes illatukat. Mindezt megkoronázandó, egy nagyjából 3 x 1 x 1 méteres üvegedényben cirka kétszázezer ponty várja, hogy valaki vessen már véget szenvedésének.

Sosem voltam egy nagy halfogyasztó, bár néha elvetemülök, és beharapok egy-egy olajoshalkonzervet, mentségemre szóljon, hogy utána hatalmas lelkifúró vesz rajtam erőt (a penetráns halszájszag miatt!). Se karácsonykor, se húsvétkor, se hálaadáskor nem fogyasztok ünnepi vágóállatokat, kivéve a tőtettkápasztát, amit viszont szeretek. Sosem értettem ezt a jó magyar? szokást, miszerint “most karácsony van, utáljuk a halat, de ha beledöglünk is, ma halászlé lesz, Bármi Áron!” Szerencsére ez sosem volt kényszer családilag nálunk, nem is hiányzik.

Viszont az felháborít, hogy ember halnak farkasa, és nem ám úgy, hogy kimegyek a stégre, megiszom pár láda sört, kapásom van, beleesek a vízbe, hat cimbora kihúz, nagy nehezen kivájom azt a halat a vízből, visszaejtem, jól megszúr, megint kiszedem, hálóba teszem, még pár láda sör, hazamegyek, levágom az ujjam, amíg megpucolom, felkarikázom, megfőzöm, megeszem. Mert megérdemlem.

Ma már mindenki elmegy a plázacenterbe vagy a hentihez, és “azt kérem”-mel rendelkezik életről és halálról. Ez persze biztatásnak minősül sok haltenyésztő szemében újabb halgyerekek telepítésére, felhízlalására, lehalászására. Eddig semmi gond. A gond az, hogy a tenyésztőtől a megaáruházig annak a szegény halnak el is kell jutnia. És itten szeretnék én, Buga Józsi közbeszólni.

Rendben, mi vagyunk a teremtés koronái, különleges felhatalmazással az egy élő Istentől (hehe, na persze, csakis), uralkodunk vadon, halon s mi jófalaton, csak magunkon nem. Bármit felfalunk, még kedvenc hű barátainkat is (kutyák! macskák!) Oké, rendben, vettem. De vajon van-e jogunk állat módjára bánni az állatokkal? Ha már megesszük, nem lehetne kínmentesen?

Ákomfiam csak a jópofa halacskát látta úszkálni a nagyra nőtt akváriumban, én sajnos láttam mást is. A zsúfoltság egy dolog, lásd hetes busz. De láttam ám kifolyt szemű pontyot, vérző pontyot, végighasadt pontyot, betépett szájú pontyot, félig nyúzott pontyot. Kicsit egy kifordult Gombóc Artúrnak éreztem magam, csak nem csokival, hanem hallal.

Vajon ki az a perverz vadállat, aki odamegy, és rábök, hogy “azt a málló orrút kérném!“, vagy “a letört farkát már ne tegye bele, azt nem viszem el!” ? De még ha talál is egészségeset, vajon jóízüen ki tudja megenni, tudván, hogy ezer másik élve bomló haltetem közül szedték ki?

Valóban ez az egyetlen megoldás a hal-éhségre?

Néha furán érzem magam emberbőrben, néha csak szégyellem magam…

Jövel hát, ó nagy Halisten, állj bosszút gyermekeidért!