A hétvégén (vasárnap) remek kis ónoseső hullott picinyke országunkra. Csak referenciaképpen: az eldőlt seprűnk nyele nincs két centi vastag, eső után volt vagy négy. Cumiautomata extra síkosítóval rendel az egész országnak!
Egye fene: az ember fog pár mázsa konyhasót vagy hamut vagy fűrészport vagy orrszarvúszarvport és széjjelszórja, aztán gyalogol, szemébe röhögve a télnek meg a lábtörésnek. Megszoktuk, ismerjük, tavasszal majd harminc centi őskövületet lehet a járdákról ellapátolni a hóolvadás után (erről eszembe jut a Charliekutyás sztori, hogy szegény, udvarunk nem lévén amikor ki volt kötve a ház elé, mindig a szomszéd udvarára kullantott, bele a hóba. Az egyik télen egy réteg kula/egy réteg hó volt a tortaképzés alapja, tavasszal meg a szomszéd bokáig járt a kakáliában; perrsze felszedtük időben).
Egy bajom van csak az egésszel: az önkormi egyik alapvető dolga volna, hogy legalább amikor telente egyszer hó/jég/istennyila esik, felszórja azt a rohadt utat sóval, vagy bánomisén: kockakővel, vagy akár rakétaüzemanyaggal. De nem, leesik a hó, eltelik fél nap, addigra szétszánkázzák, letapossák, kicsúszkálják, felolvad, visszafagy, nyugdíjas mamóka belefagy, bundáskutya belehugyozik, egyszóüval minden megtörténik vele, és akkor az önkormi széttárja imaginárius karját, hogy kérem, ezzel már nem lehet mit kezdeni. Tavaszig a szórókocsi nem tud kijönni a fűtött garázsból, az első napsugarak meg felszínre hozzák az elveszett kiskölyköt hóekéstől, a lefagyott kutyaszart kissapkástól, az elejtett kapukulcsot fűrészporostól.
Nem volna egyszerűbb az önkormányzatnak inkább a hóesés elején nem tűrni balsorsa minden nyűgét s nyilait és kiszállni tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vetni nekije? Újat mondok: azér van az a szájbavert sószórókocsi, nem a zsíroskenyérhez!
Íme az alábbiakban megtekinthető a Mein Kampf 2008. évi pátyi kiadása, egynapos kemény munka gyümölcse:
Arról már nem beszélek, hogy ha mindez elolvad, Cicám így fog kiállni a kocsival a kertből:
