Ma reggel a Volánbusz hajnali túrabuszára szálltam, kies új lakófalum utolsó megállójában már vérre menő harcok folytak a buszra férés ügyében. Ekkor láttam meg egy állandó utitársamat, akire állapotának mibenléte folytán korábban már többször felfigyeltem.

Valószínűsíthető, hogy annak köszönhető ez a figyelem, hogy az illető jó eséllyel Down-kóros, ráadásul lehet olyan negyven-ötven éves lehet. Szegény ott szaladgált az első és a hátsó ajtó között több kört is, persze sikertelenül, de úgy tűnt, nem látja be, hogy esélytelen. Ennek kapcsán töprengtem el az élet visszásságain.

Születik a világba egy kiskölyök, szegény nem tehet arról, hogy ilyen fejlődési zavara van, meggyógyulni ugye soha nem fog, ekkora hátránnyal indulni eleve... öööööö... nagy hátrány (lásd Gyalog-galopp, Arthur király és a Tim varázsló párbeszéde, különös tekintettel a szóismétlésekre).

Amíg kisgyerekről beszélünk, addig mindenkinek a "felkarolni", "speciális", "szociális háló", "jóléti társadalom" fonémák ugranak be. Ki az, akinek nem esik meg a szíve rajta, vagy nem érzékenyül el a láttán, vagy nem menne oda buksisimogatni, ha egy ilyen kisfiút/kislányt bajban lát? (Gonosz szemétláda, aki jelentkezik! :-) Adakozunk, megmozdulunk, teszünk érte, egyszóval tök rendesek vagyunk össznépileg.

Nincs is nagy baj számukra addig, amíg el nem érik a nagykorúságot. Addig tényleg próbál rájuk vigyázni a társadalom, ha nincs jobb/nagyobb támogatója, mondjuk szülei vagy gondviselője. De mindenki felett múlik az idő, még ha azt is mondják rá: "különleges". A szülők és gondviselők megöregszenek, és bármennyire fáj is, meghalnak egyszer.

Amikor kikerülnek az életbe, onnantól kezdődhet számukra a vesszőfutás. Képzeljük csak el: ők azok, akiknek nagyjából odáig érhet az elmetakaró, hogy a napi betevőt meglátva beharapjuk, de mondjuk egy postai levélfeladás már komoly előgyakorlatozást igényel. Ebben a mostani szupercivilizált világban sajnos nem gyakori, hogy a sztyeppén vándorolva a bokros részeken a bogyókat vagy mammutokat tépdesnénk jártunkban-keltünkben. Ez bőven beleférne a csökkentett verzióba, de ez az életvitel már nincs. Ami marad, az a "normálisak" szánalma vagy értetlensége a "különlegesek" felé, meg az adóbevallások, a munkanélküliség, a távolsági bérlet, a katódsugár és a Carnot-féle körfolyamat világa. Ebbe nemigen fér bele valaki a fenti képességekkel, maximum megtűrt kasztonkívüli lehet talán, akár bevalljuk, akár tagadjuk.

Magamat tüzetesen megvizsgálva ki kell jelentsem, hogy én sem vagyok különb, mint a Deákné mászna. Van nekem olyan talán 25-30 éves kollégám, aki egy cipőben evez a fenti utitárssal. Ha összefutok vele a liftben, inkább nem szólok hozzá, mert nem tudom magam beleélni abba, ahogyan ő gondolkozhat, emiatt azt sem tudom, hogy milyen szó vagy cselekedet az, ami nem fogja megbántani (lehet, hogy az a baj, hogy amiatt kínlódom, mert nem akarom megbántani). Gyakran számomra érthetetlen dolgokat művel, pl. az épületben még köszön, de ha 10 centivel kijjebb futok össze vele, akkor már nem ismer meg, és ezt nem sorolom az otrombaságok közé, csak mert nem értem. Furcsállom, az igaz, de soha nem jutott eszembe, hogy elállom az útját, hogy "hé, Farkasöcsi, nem köszöntél!", és persze nem gyepálom el ezért.

Térjünk vissza utitársamhoz, akinek már az sem valószínű, hogy a szülei vagy felvigyázóképes rokonai élnének. Nem tudom, hogy áldás vagy átok, de számára az élet igen egyszerű lehet, amíg a saját kis világában van, és igencsak érthetetlen, amikor reggelente belép a mi nagyszerű szép új világunkba. Ha van neki párja, akkor talán ketten könnyebb lehet, ha másért nem, hát azért, mert nincs egyedül, a kis világot megosztják egymással, és fene tudja: ha nem vágyunk gigabájtos pendrájvokra meg műholdas lézerkardos karórára, attól még talán boldogabb is lehet a közös privátvilág.

Ha viszont egyedül él, akkor nem irígylem őt (ezt amúgy sem tenném). Magányosan, túl a középkoron nagyon nem lehet jó élni, hiába a belső nyugalom. Se társ, se támogató, talán csak néhány barát, ha hajlandó elfogadni mások segítségét: ez sötét és szomorú dolog.

Árnyék

Volt már "szerencsém" néhány értelmileg különböző embertársamat ismerni, volt köztük osztálytárs, kolléga vagy csak látásból ismerős, barátom egy sem. Nem tudom elképzelni, milyen lehet az ő barátjának lenni, mint ahogy azt sem, hogy milyen lehet az ő helyében barátságot kapni valakitől, aki "más mint én".

Kettős érzés van bennem ezügyben, talán csak szánalomból, de ma reggel segítettem volna szívesen neki, hogy megérthesse a helyzetet, ám nem tudom magamról, hogy hosszú távon tudnék-e valakivel szemben olyan türelmet produkálni, amit az ő állapota megkíván.

Fejtegetésem pusztán elméleti, nem fogok Down-kórosakat kergetni az után, hogy "legyünk barátok", talán le se kellett volna ezt az egészet írnom, de hát ugye az utókor kíváncsi lesz majd egyszer, hogyan is élte életét Bear, a Világ Megmentője, Korunk Utolsó Nagy Feltalálója, a Nagy Polihisztor, akinek érdemeit csak késő öregkorára ismerte fel a hálátlan világ. Ilyenkor jól jöhet jövendő, még meg sem született életrajzírómnak, ha van némi támpontja a Mester lelki életéről, amit felkutathat a majdani Őshálózat poros bugyraiban egy rég elfeledett blog.hu nevű oldalon...