Bár nem érzem megnyugtatónak, az új kolléga státuszát ma felvezette főnökünk. Szerinte ugyanolyan kolléga, mint mi, mezei informatikusok. A dolog azért sántít, mert még mindig nem tudjuk, mi lesz a dolga, csak annyit, hogy "majd csak jó lesz valamire".

Valami félelmetes, hogy a tél meg a sötét hogy elveszi az ember erejét, energiáját, kiszív minden kedvet bármilyen tevékenységhez. Itt állok térdig melóban, és nem tudok értelmes kezdést találni, csak a felszínt piszkálgatom. Jöhetne már a tavasz!

Sokszor egy-egy emlékkép ugrik be gyerekkoromból egy hang, mondat vagy illat hatására, ilyenkor ott terem az a "de jó lenne" érzés, szeretnék ilyenkor megint gyerek lenni, hiányoznak a zuglói élmények, meg valamennyire a keresztúron átéltek is. Bevillant tegnap is, hogy milyen jó kis disznóvágások voltak anyai nagyanyámnál telente, rengeteg ember nyüzsgött, mi gyerekek meg a magunk külön kis világában jót mulattunk a felnőtteken. Egyedül szegény malacot sajnáltuk, de azt sem soká, feledtette a rosszat a sok élmény, a jó meleg, az illatok, meg minden.