Réges-régen, egy távoli galaxisban, amikor még Békáson laktam, úgy öt éve vettem egyszer egy kiló mandarint.
Nem igazán rajongok a maggal extrázott fajtáért, de ugye ez akkor és ott a piacon nem látszott. Hazavittem, megsütöttem, és mind megettem, a gonosz apró magokat pedig valami pillanatnyi elmezavar folytán elgyugtam fődbe.
Locsolgattam-ápolgattam-gondozgattam (semmit nem kellett csinálni), egyszer csak mijazis’n, ott volt nagyhirtelen negyvennégy apró mandarinpalánta.
Szétültettem őket, mert rosszak voltak, és nagy részüket elajándékoztam ide-oda-ide. Nagyjábul tíz palántot megtartottam, nevelgettem-locsolgattam, és hopp: öt lett belőle! A többi meghalt, mert nem bírták a szeretethullámokat, amit naponta feléjük sugároztam.
Tegnap nézem őket, hát nem elkezdték hullatni a levelüket? Hálátlan banda, öt év alatt megnevelem őket 15 centisre, erre most szabotázs?
Ha ez így megy tovább, nagy mandarintemetést kell rendeznem, és nem várt költségekbe vernem magam és kis családomat.

Azért a remény hal meg utoljára (előtte a mandarinok).