Ma reggel kaptam egy levelet az iwiw-ről. A korábbi házasságomból “szerzett” rokonyság egy prominens tagja (Erzsike, az ex unokatesója) valamilyen okból sok év után vette a botorságot, és altáji módon billentyűzetet ragadott ellenem.

Többek között szememre hányt sok olyan dolgot, amelyhez érzésem szerint semmi köze. Említette jelenlegi párom állítólagos opportunizmusát (ő és exem évekig kényszerbarátnők voltak földrajzi közelségből kifolyólag, így ő (present one) engem “elhappolt” becses(?) exmajdnemrokonom szerint), az én nemtörődömségemet gyermekeimmel szemben, és hogy ő ezt már évek óta, demajdmost.

Gondolkoztam, hogy nagyhirtelen elküldöm a halálfa szára, vagy ráuszítom a Bodrit, de eltöprengtem:

itt van ő kb. olyan messze, mint ide Lacháza (szó szerint, oda valósi a szentem). Szerencsétlen korábbi merridzsem alatt ő volt az ex állandó lelki szemetesládája, ha éppen kellett. Emlékeim szerint soha egyetlen betűt sem ártottam neki, bár kölcsönös antipátiánk gyakran kimutatta foga sárgáját. Ahogy utólag megtudtam, exem éveken át igen sok szart dobált rám a hátam mögött kisfalunkban, ennek köszönhetem, hogy jópár volt rokon és ismerős sokáig utálattal teli tekintettel követett Cicámat és engem az utcán, virtuális nagykést kívánva hátunkba. Én állítólag elköltöztem otthonról, állítólag semmivel sem törődtem (a vége felé ez igaz volt!), állítólag mindig szar voltam otthon mindenben. Oké, megtudtam, utólag, évekkel. Most már nem érdekel.

Magamban kilencet számolva (egykettőháromnégyöthathétnyolckilenc) szép csendesen kitöröltem a fent említett förmedvényt, durrogtam egy nagyot, és megírtam ezt a posztot. Hát fogok én egy senkiházi szaros idegennek elszámolni, hogy mit miért csináltam úgy, ahogy csináltam?

Soha senkitől nem kértem számon, hogy hogyan vezeti az életét. Senkinek nincs köze hozzá, hogy a gyerekeimmel hogyan tartom a kapcsolatot. Nem keresem őket? Oké, igaz. Ők sem engem. Mindenki fent van a neten ezer szálon, mégsem megy a kapcsolattartás. Nem muszáj ezt erőltetni szerintem, de akkor ne is sírjon senki szája! Havi egy alkalommal meglátogatom őket, rendesen küldöm a gyerektartást. Számomra ennyi. Az exnek kellett volna annak idején meggondolni, hogy bokáig szarosan örüljünk, ha valaki felajánl egy lábmosást neki, és ne vágjuk a szaros törülközőt az illető képébe. Boldog akart lenni, leszarva gyereket, férjet, családot. Tessék. Most boldog? Kétlem, de legyen jó neki.

Arra viszont, Böske unokatesó, nagyon ki vagyok bukva, hogy sehol egy ”szevasz, bazzeg, te f.sz, hát mi van veled, te rohadék?“. Ehelyett kapok egy olyat, hogy ”ez már régóta kikívánkozik belőlem, és te szemét vagy, és a párod egy olyasféle.“.

Erzsike “drága”!

Ezúton üzenem, hogy a tiédet! Honnan veszed a bátorságot, hogy beleugass az életembe? Menj és vigasztald a drágalátos unokabarátnődet, legyetek együtt “boldogok”! Tessék, most megvalósíthatjátok végre, amiről mindig álmodoztatok: a fehér házat barna kutyával, hiszen mindketten potens felnőttek lettetek!

Jaaaaa, vagyúúúgy? Mit mondsza? Nem sikerült a terv? Neked sincs szépújházad, meg a barcsinőcsinek sem? Mindketten mások lepukkant házikójában laktok? Nincs fehérház, csak koszló vályog? Neki sincs fehérház? Képzeld, volt neki! Képzeld, volt neki kutyája is. Meg gyereke, meg férje, meg neadjisten jövője is. Most mije van? Egy válásból felezett felújított háza. Hogy is mondja a prédikátor? “Csupasz seggel jöttem ki apám házából…” (Hoppá, lehet, hogy rosszul emlékszem? ? :-)

Nekem is ugyanaz, azazhogy inkább sokkal kevesebb jutott (vagyonmegosztási részletek megtekinthetők a szerkesztőségben). Éveken keresztül, a mai napig megküzdöttem és megküzdünk Cicámmal ketten ezzel a folyton visszahúzó átokkal, ami az aránytalan elosztásból adódott. Soha, egyetlen szóval sem tettem szemrehányást az exnek. Úgy gondolom, ez már nem számít.

Új életet harcoltunk ki magunknak, és büszkék vagyunk arra, amit elértünk. Nem gondolom, hogy túl sokan lennének ebben az országban, akik hasonló utat jártak végig a minkhez, tehát igenis méltán vagyok erre büszke, és uram’bocsá, büszkébb vagyok a jelenre, mint a múltamra valaha voltam. Olyan társam van, aki mellettem áll, támogat, mindenben. Ezt az ex hol tudta elmondani? Olyan gyerekeim vannak, akikre tudok büszke lenni, mert az enyémek, velem vannak, átéljük közösen a mindennapokat, és boldogok vagyunk. Ezt a két másik gyerekem elmondhatja magáról? És nagyon jól tudom, hogy ez nem az ő hibájuk, nem ők akartak szétköltözni. De az már igenis az ő saruk is, hogy ha már ott van az a kurva telefon a zsebükben, ha már ott az a rohadt internet a szobájukban, és ha már mindennap órákat webeznek, akkor egy nyavalyás sort küldjenek már annak a hülyének, akit a sors fintora az apjuknak nevelt, és ne sírjanak folyton a rokonoknak, főleg a nagyanyjuknak (az én anyámnak) ne, mert egy kurva fikarcnyi joguk sincs rá! Az ex szerintem egyfolytában bujtogatja őket, hogy “mondjátok a mamának, hogy hogy hiányzik apaaaaa”, mert akkro biztosan leesik egy kis fejpénz, vagy valami. Ez tisztességes? Anyám meg folyton engem piszkál, hogy “mikor voltál a gyerekeknél?” Nagyon jól tudja, hogy havonta egyszer megyek, amikor tehetem. De azért mindig megkérdezi, hogy azért a felelősséget lehessen áthárítani az évi egyszeri nagyanyáskodást kompenzálandó! lassan úgy kezdem érezni magam, hogy most akkor tényleg ilyen szemét vagyok, rosszabb az utolsó mocskos tapló alkoholistánál is, aki felfeszítette a gyereke íróasztalát, hogy el tudjon menni játékgépezni? Aki kifele menet még odavetette az ajtóból, hogy “pihengessetek, gyerekek, rögtön itt vagyok!” ? Mert ugye ismerünk ilyet, Erzsike, Julika, Janika, Rozika, Annuska, Danika? Nagypapi, azaz nagy pipa is pont ilyen volt, úgy ám, drágaszágaim, úgy ám! (Javult azóta, vagy romlott? visszajelzést kommentbe kérek!) Na, hát ennél is rosszab vagyok? Akkor már nem köt semmi jómodor, úgyhogy mindenki bekaphassa (mármint a lóét, ha hagyja).

Na tessék, megfogadtam, hogy nem fogok dühöngeni, de most örülj, Erzsók, hogy nem voltál itt. Ezek után a legkevesebb, hogy nem jelöllek be ismerősnek a wiwen, ugye sejted? Javaslom, hogy a jövőben ne forszírozzuk a jórokoni látogatásokat (ebből eddig sem volt sok, szerencsére), mert nálam zárt ajtókra és nyitott handzsárra lelsz.

Nemtisztelettel:

az a tehetetlen hülye, akit mindig kiröhögtél, és akinek most eszébe jutottál, de emiatt csuklasz is rendesen, remélem.