Felszállt az Endeavour űrrepülőgép, a Nemzetközi Űrállomást építendő-szépítendő. Mi is ebben olyan nagy szám?

Sajnos(?), régen elmúlt már az űrkutatás és főleg az űrhajózás fénykora. Tekintsünk most el attól, hogy annak idején a két világhatalom csak amolyan “kinek van nagyobb?” módon versengett egymással, és az összes eredményük kivétel nélkül ennek a célnak volt alárendelve.

Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy se addig, se azóta nem volt annyira népszerű és népszerűsített az űrkutatás, mint az alatt a cca. 20 év alatt, amíg a hidegháború és következményei zajlottak. Akkor bárkitől kérdezhettél olyasmit, hogy “mekkora az Apollo-11 indítórakéta első fokozatának össztömege az indítást követő huszadik másodpercben?” és jó eséllyel nem kérdezett vissza, hogy “mi az a Polló?”. Az embereknek legalább annyi fogalmuk volt a dologról, hogy “fasza amerikai tökös legények vagyunk, voltunk a Holdon, voltunk az űrben, láttuk a Marsot, megy az űrszekér a végtelenbe és tovább.” vagy “fasza orosz tökös legények vagyunk, mi voltunk az elsők az űrben, láttuk a Holdat, a Marsot, a Vénuszt, a Merkúrt, a külső bolygókat”. Ám a hidegháborúnak vége, és ezzel jórészt az űrkutatásnak is: a Star Trek érdeklődés hiányában elmarad.

Az álmoskönyv szerint, ha pénzt akarsz egy kutatásra, akkor azt el kell tudnod adni azoknak, akiknél a pénz van. Ma a világon szerény számításaim szerint az űrprogramok terén van ugye az USA, meg van mindenki más, de a lényeg az mégis csak a Nagy Testvér. Az ő (NASA) dolguk (lenne) népszerűsíteni az űrkutatást, persze tudjuk, pénzt azt már nemigen kap hozzá, a régi nagy ellenség infarktust kapott a szerszám-mutogatásban, így már nem pálya, itt nem kell versengeni… Az amerikai pógár az tudjuk milyen, hízik otthon a tévé előtt, néha leöldös egy fél iskolát, négyévente bohóckodik az urnák előtt, satöbbi. A pénz az nehogymá a semmibe (űr) menjen, mihaszna annak? Kell a választási kampányra meg az amerikai életforma védelméért vívott igazságos háborúkhoz a gennyes terroristák ellen (O yeah, a cold war, az wonderful wolt, megmutattuk them commie-knak, a komcsiknak, didn’t we?). A többiek (Kína, a Koreák, Japán, az EU) néha bohóckodik valamit, de ők igazán nem számítanak (sajnos: utálom, hogy a mai világ az úgy néz ki: Amerika meg a többiek, átmenet, vetélytárs, verseny, az nincs.)

Miért fontos ez az egész űrösdi? Legyinthetnénk, mondván: van elég bajunk itt a Földön is, hova ugrálunk? Igaza van annak, aki ezt gondolja, de csak rövid távon. Valóban, rengeteg pénz az, ami ide kell(ene), sokkal sürgősebb feladatokra is lehetne fordítani. Csakhogy ismerve az emberiség remek hozzáállását önmagához, környezetéhez, az egész világhoz, sajnos előbb-utóbb, bármilyen erőfeszítések ellenére (véleményem szerint) jön majd a Nagy Bádábumm. No nem atomháborúra gondolok, nem is világjárványokra, nem is a zsidó-keresztény kultúr(?)kör Armageddonjára.

Szerintem sokkal inkább valószínű a túlnépesedés és következményei, vagy ami már most is látszik, a klímaváltozás és környéke. Könnyen lehet, hogy pár tíz vagy száz év múlva itt lesz valami húha a nyakunkon.

Tudvalevő, hogy ma már nincsenek távolságok a Földön, bárki, bármi pár óra alatt eljuthat akárhová. Ne aggódjunk, el is fog. No és ekkor lesz (lenne) majd fontos, hogy legalább egy nyavalyás önellátó űrállomása legyen ennek a szegény bolygónak, hogy a rajta élő fírgek egy piciny csoportja legalább megmaradhasson. Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg valamelyik szomszéd bolygón (Mars, Mars! több lehetőség nincs is…) kolóniánk legyen, pedig az lenne a non plus ultra. Ekkor és csakis ekkor lenne piciny esélyünk a túlélésre. Na persze ettől még a többi tíz- vagy százmilliárd ember szörnyű kínhalállal halhatna meg, de most az emberi faj túléléséről beszélek.

Csak sajna az itt a bökkenő, hogy az ember az valójában állat. Nem a “részeg állat”, vagy a “barom állat” összefüggésben, hanem mint természeti lény, egy a sok közül, kicsit több lötyivel a fejében, de ösztönlény (is).

Cicámmal nemolyrég beszélgettünk, és a dumcsi alatt fejtettem ki egy gondolatsort, ami addig csak bújkált bennem.

Tehát:

Van ugye az ember (bármelyikünk, te, ő, én, bárki). Kérdezzük meg: “törődsz te azzal, hogy az utódoddal mi lesz?”, vagy hogy “tudod-e, hogy ki volt a nagyapád nagyapja?” Az első kérdésre jó esetben a válasz “hát hogyne, perszehogy!”, a másodikra jó eséllyel “lövésem sincs!”.

Az, hogy nem tudom, mit is csinált, mit gondolt, hogyan élt nagyapám nagyapja, bizonyítja, hogy az ember lusta, és nem veszi a fáradságot (mert nem érdekli), hogy kikutassa ükapja kilétét. Az első kérdésre adott válasz lép itt most a képbe: senki nem törődik azzal, hogy mi lesz az ő ükunokájával. Van mindenkinek elég baja, az általános megoldás, hogy majd törődjön vele az unokám!

Tézisem tehát: az ember nem lát és cselekszik tovább, mint pluszmínusz két generáció. Alátámasztás: az emberi élet hossza nem teszi lehetővé, ezért nem is égető evolúciós nyomás, hogy soksok nemzedék életét formáljam a jelenemben. Imádom a gyerekeimet -> felnevelem őket, bármit megadnék értük, meghalnék értük. Imádom az unokáimat, bármit megtennék értük, stb. Jó, ha látom a dédunokáimat, örülök, ha megfoghatom a kezüket. Ha elég szerencsés vagyok, akkor motyogok valamit az ükunokáimnak, mielőtt meghalok. Ez nagyjából minden. Az ember két generációra van hitelesítve, gyanítom: az életének hossza miatt. Ez persze visszafelé is igaz, ritka az, ha valaki dédunoka élő dédszülővel, még ritkább ugyanez ük-kapcsolatban, de csak akkor ismeri őket, ha volt személyes kapcsolatuk, amúgy csak “valaki régről”.

Azért volt ez a zavaros fejtegetésem, hogy láthassuk: az emberiség, és annak döntéshozó elitje a büdös életben nem fog hosszú távra tervezni. Olyanok vagyunk, mint az evolúció: ha valami most ebben a pillanatban működik, akkor az a tökéletes, nem erőlködünk. Sajnos, az evolúció az emberre csak mint végbélkására tekint, ha kell, egy pillanat alatt átlép felette, és csinál valami (abban a pillanatban) jobbat. Nekünk (rajtunk) csak az segíthetne, ha egy icipicit hosszabb távra terveznénk, mint négy év (választástól választásig), vagy tíz év(egyik élethelyzettől a másikra), vagy negyedszázad (egyik generációtól a másikig), vagy száz év (születéstől a halálig), vagy háromszáz év (egyik társadalmi formától a másikig). Kellene pár olyan terv, ami bizony akár évszázadokra, neadjisten évezredekre szól, és be is tartjuk. Nem szórakozásból, hanem hogy túléljünk. Annyi fáradságot belefeccöltünk mi: elődeink, mi most élők, és annyit fognak még germózni az utódaink; ugye nem muszáj ennek mind a kanálisban végződnie?

“Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.”

József Attila

UPDATE: Így visszaolvasva ezt a posztot, kicsit talán borongok benne (talán a blogomban is…). Nem célom nekem, hogy mindig csak a negatív dolgokról írjak, meg hogy mindig eszmét futtassak (bár azt nem akarom, hogy a blogomban a reggeli végtermék színéről, meg a mai békávéélményemről olvassatok, van akinek ez a blogolás!), de sokminden jár a fejemben, talán sok téveszme is, de ezekről szívesebben és könnyebben írok, mint semmiségekről. Ha valakinek ez visszatetsző, akkor attól így látatlanban is: BOCS!