Fitogtasson, kit csillaga kegyel,
Közéleti díszt s büszke címeket,
Én, kit a sors ennyire nem emel,
Csöndben élvezem, amit szeretek.

A trónok kegyence csak úgy virul,
Ahogy a napraforgó a napon;
És dölyfe a saját sírjába hull:
Egy ránc, egy intés - és légvára rom.

A sebhelyes, ünnepelt katona
Ezerszer győzhet, s ha egyszer bukik,
Törlik a hír könyvéből és soha
Nem idézik régi érdemeit.

Jobb hát nekem: szeretnek s szeretek:
Nem űzök mást s más nem űz engemet.

Shakespeare: XXV. szonett