Nem szeretném indokolatlanul riogatni a jónépet, de úgy tűnik, hogy megvették a házunkat!
Jó ideje fontolgattuk már, hogy anyagi, hely- és földrajzi helyzetünk tisztázása céljából jó lenne elköltözni jelen lakhelyünkről. Ennek elősegítésére immár egy hónapja határozott lépéseket is tettünk, úgymint ingatlanközvetítőt bíztunk meg kislakásunk hirdetésének nemes feladatával.
Ahogyan az lenni szokott, semmi sem úgy megy, ahogy azt az ember elképzeli. A közvetítő szorgosan hozta a komolyabbnál komolyabb vevőjelölteket, ők jötte, tetszett, fogadkoztak, elmentek, eltűntek. Mit tesz isten Hogy, hogy nem, egyszer csak egy ismerős ismerőse megjelent a szomszéd faluból, hogy ő most adja el a saját házát, és készpénzért megvenné a miénket. Szó szót követett, és most úgy állunk, hogy szerdán valamelyikük választ ad égető kérdésünkre: Hol a della? 
Időközben nekibuzdulván a nagy keresletnek, mi is beporoszkáltuk széles e hazát,oly lovagokat keresvén, akik velem jönnének Camelotba elindultunk pótházat nézelődni.
Bejártuk Zsámbékot tetőtől talpig, pincétől a padlásig, láttuk a pokol bugyrait és a menny kapuit, végül arra az elhatározásra jutottunk Cicámmal, hogy az emberek nyállógató barmok.
Nézzük a tézist: van egy ember, felépít/megörököl/elmaffiáz egy házat. A ház nagy átlagban harminc-ötven éves, építése óta jó eséllyel senki sem nyúlt hozzá (meszelés nem ér!).
1. ház: Épeszű ember saccra kiböki: “12 millió?” A válasz hangos kacaj, és a jól érhető “28 millió!” szóösszetétel. Hangos kacagás és egymás könnyeinek kölcsönös letörlése után távozás. A ház mély sóhajjal hátunk megett a porba omlik, maga alá temetve a benne élő három kutyát és azok több éves guanórakását.
2. ház: Épeszű ember saccint: “Szép nagy telek. Rengeteg felújítandó a házon. 15 millió?” Szimpatikus tulaj: “Há kezicsókolom, nekem ez a szüléházom! Érzelmi érték, elmaradt haszon, mégatesvíremnekse, 21 millió!” Lehetőség megköszönése, azért lettvolnabennelehetőség, viszlát.
3. ház: Megadott telefonszám nemkapcsolható. Többszöri visszatérés, bernáthegyitől tartás, kutyaszartól elborzadás, tulaj véletlenül megjött. “Hogyé az annyiér’?” “Ókérem, ez nagyonjóóóó, príma áru, nehagyjaki, 28 millió.” Csikorgó kerekek, fejvesztett menekülés.
És így tovább, és így tovább. Írtam anno, hogy Biatorbány a nyerő hely, no ide már át se mentünk, külterületi, 60 m2-es házakat adnának 20 millió fölött. Noóórmáááális?!?
Na mindegy, egyszóval az emberek nem annyiért adnák a házukat, ami az értéke, hanem amit ők úgy gondolnak, hogy kapni akarnak érte. Sokszor bevallottan csak azért adnak valamit mondjuk 30 millióért, mert három unoka akar osztozkodni a nagyszülők élete munkáján, és mindegyik tűzpiros Porsche sportkocsit tervezett magának, az meg 10 milla alatt nem megy, tehát várnak, immár öt éve a vevőre. Tutira eljön, mert előbb-utóbb a pénzromlás ezt megengedi, csak addigra ők vagy kihalnak, vagy akkor már hatvan millát akarnak, mert a tűzpiros Porsche sportkocsi addigra drágább lett.
A másik emberfajta az, aki megnézi, hogy a szomszéd mennyiért adja, és arra még rátesz 20 százalékot, függetlenül a birtoka állapotától, mondván: “a szarosJózsi ennyiért adja, hát az enyém sokkal többet ér, hiszen tegnap kimeszeltem!!!” Azt ne említsük, hogy a szarosJózsi holnaptól erre az új árra teszi rá a maga 20 százalékát, hasonló jókat gondolva magában.
Harmadik emberfajta az, aki azt gondolja, hogy “ugyan a ház omlik, nincs benne semmi, csak egy lógó villanykörte, de kis fantáziával ebből bármit lehet“, meghogy “viszont ott az a három négyzetkilométernyi őspark a ház megett, kis patakkal, kőszáli sassal, meg marhagulyával meg Magyarország földvonalerőtér-szívével”, úgyhogy “30 millió alatt be se szagoljanak ebbe az ősmagyar légtérbe”.
Most mindenesetre van egy ismerősünk ismerőse ismerősének egy eladó háza Pátyon, amit már megnéztünk, tetszett, ma jobban megnézzük, és talán megvesszük. Kicsit kicsi (70 m2), kicsit van rajta tennivaló (persze semmi komoly hibája), de a miénk (lehet).
Úgy legyen. Ámen.
