Elhatároztam, hogy ezentúl a Facebook helyett ide fogok posztolni, bármi nyomja is a begyemet. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy a FB-on -hiába jelöltem ki max. 15 embert címzettnek- nincsenek biztonságban a féltve őrzött titkaim, ezért teszem ide, hogy a kutya se olvassa el. Világnézet, politikai, faji, nemi preferenciáim ezentúl csak itt és sehol máshol lesznek olvashatóak.

Ami meg a mindenkori bábkormány blogellenőrzési törekvéseit illeti, szerintem már túléltem pár rendszert és pártot, valahogy ellavírozok valahogy a nagy regisztrációs kötelezettségek ellenére is. Meg hát ki tudja, reményeim szerint még egy röpke év és megint szabadok leszünk, ha értitek, mire gondolok.

Eltelt pár év, pár blogszolgáltatóváltás 2008 óta, amikoris utoljára írtam ide bármit. Kaptam hideget, meleget, nagy általánosságban szarabbul élünk, mint négy (nyolc, tizenkét, húsz) éve.

Nem ígérem, hogy hatalmas posztdömping következik, kicsit kiábrándultam a blogírásból. Nincsenek illúzióim, bármit is írok, azt max. az életrajzíróm fogja kutatni, amikor a nagy feltaláló (vagy filmszínész, vagy tudós, vagy az emberiség megmentője) munkásságát próbálja összefoglalni.

Addig marad az alkalomszerű (düh/öröm/melankólia)kitörés, a kriptikus bejegyzések, az örök elégedetlenkedő morgása. 

Fogadjátok szeretettel!

Mackókafiam tegnap megint tanult pár szót a nagybetűs élethez. Lássatok csudát alant, miket tud már az én fiam!

Á-á = Anya (mindenki más nevét kimondja, Anya meg majd ért ebből is :-)
Wíí-wí = Vivi (nővére), rettentően kerekített vé-kkel, angolosan: weeeweee
Kakás = valami nem jó (enyhe etnikumos kiejtéssel)
Apais = Apa is (bármire jó, leginkább hogy én is menjek vele valamit csinálni)
Dudu = autó, autós játék, traktor, fokozott formája: Óóóóódudu
Kukajsz = kukac ("Mit eszik a kismadár?")
Hajsz = hajszál (ez került a szájába)
Viz = víz (ezt issza a kutyus)
Nem
Hai = igen (kicsit japános beütés, lehet hogy tőlem örökölte a féléves tanfolyamról? :-)
Ccc = cica
Scc = sicc (akár madárnak is)
Vava = kutya
Vavavavava = szörny, leginkább számítógépes játékból
Tizz = tíz (ennyi óra van, bármennyi legyen is az idő)
Mama = Nagyi (anyai)
Mamapapa = nagyszülők (az én ágamról, mindkettő, gyakran papabajuszt is mutat hozzá)
bibi
baba

Ezenkívül repertoárjában szerepelnek még a következő metakommunikatív eszközök:

Íííííííííííííííííííííííííííííí = fejhangú visítás, makacsságot fejez ki, gyakran fenékrecsapit eredményez
Kézenfogva rángatás, amíg vele nem mész = ugyanaz
Mutatóujj szájba, majd kihúzva "cupp" hang: szomjas
Nyitott szájba ujjal mutogatás: éhes
Csücsörítve levegőt beszívunk: fagyit kér

Ha eszembe jut még valami, amjd ideírom :-)

Mostantól itt vagyok elérhető:

BearBlog

 

Nem magyarázkodom, ez van, kész.

A tegnapi kajakos-halálhír kapcsán.

Előrebocsájtom: jómagam nem vagyok az a kimondott sportember, eltekintve egy röpke gyerekkori vívókarriertól (2 hónap) és egy kamaszkori taekwondo szárnyalástól (fél év) egész életemet a kétszáz méteres váltósúlyú fekveheverésnek szenteltem, némi alkalmi gerincroppantó házépítéstől eltekintve.

Vannak aztán azok a rajtam kívülállók, akik egészségüket féltve kezdő szinten kocognak, bringáznak, kondiznak szabad idejükben. Minden tiszteletem az övék, de úgy sejtem, hogy az életüket nem az e keretek között végzett mozgás esetleges hiánya rövidíti meg, hanem a nap 24 órájából a nem itt eltöltött idő és annak befolyásai (de faszántos kis mondat :-)

És végül a tőlem minden tekintetben legtávolabb állók: a hivatásos sportolók. Na ők vannak leginkább a bögyömben. Hogy miért?

Adva van egy ember, aki -mivel ilyenolyan okból megkezdte a sportolói pályát- egész aktív életére kivonta magát a társadalmilag valóban hasznos munka alól. Mert ugyebár a napi edzések és kapcsolódó programok jóformán még családhoz sem engedik jutni őket, nemhogy eljárni napi nyóctíz órában dolgozni. Az egész napjukat lefoglalja a következő sporteseményre való felkészülés, de hát ugye azért ők is megkapják a pénzüket rendesen.

Képességeik előtt le a kalappal, de azért talán azt mindenki elismeri, hogy a kilencven centis combátmérő nem egyenértékű azzal, ha valaki képes egész nap futószalag mellett végignyomni a tizenkét órát kétszer 10 perc szünettel, nem? Vagy azzal, aki az íróasztal mellett nyolc órában kiókumlál egy új biztosítási módozatot?

Valahol olvastam, hogy a mai társadalmak vannak annyira sikeresek, hogy megengedhetik maguknak a fennmaradáshoz nem szorosan kapcsolódó tevékenységeket végzők (ingyenélők?) eltartását. Biztosan úgy van, hogy a sport és annak kanapén, sör társaságában, tévé által való pihentető megtekintése sokat javíthat a futószalagos vagy az íróasztalos szaki elégedettségén (bár jómagam utoljára még gyerekkoromban néztem végig focimeccset - kényszerből, mivel egy tévénk volt, és Apám akkor még valamivel erősebb volt nálam).

 

Legyen. Ami nagyon zavar, nem most kezdődően, hogy ezek a -nevezzük a jelenséget valódi nevén- sportolók elvégzik a munkájukat, ám ezért nemcsak pénzt, de ormótlanul eltúlzott hírnevet és felhajtást is bezsebelhetnek.
Ugyan ki az, aki tudja annak a magyar tudósnak a nevét, aki kidolgozta a naposcsibék szárnyvégeinek gyakorta kórósan megnövekedő tolltüsző-zsírállomány-túltengését drasztikusan csökkentő vakcinát? Tessék? Hogy ez kiaf.szt érdekel? Nono, emberek, legyünk igazságosak: a fenti tudós ezzel rengeteg csirkeszárnyat ment meg az elhájasodástól, így bátran mehetünk a KöFöCö-be, nem fogunk zsírzsárnyakat kapni saját levében. A sportoló meg csak ugyanúgy elégedetté tesz minket. Akkor nem egykutya a kettő? Mégis: a tudóst mindenki hanyagolja, a sportolót meg isteníti.

Ami különösen gáz: volt itt ez a Puskás-sztori. Egy ügyes magyar jómunkásgyerek tudott focizni (szerintem minden gyerek tud focizni, csak elkezdik később tanítani). Kiemelték, elvitték sok helyre, ügyes volt, a hazája pénzén ismert lett hetedhét országon is túl. Egyszer csak fogta magát ez a nagy reménység, és lelécelt külföldre, mert büdös volt neki a rendszer. (Kicsit olyan ez, mint a kutya, aki a gazdája kezét harapja meg) Odakint megszedte magát, focizgatott, aztán amikor már tetszett a rendszer, hazajött nosztalgiázni meg learatni a magyar ember közismert vonzalmának gyümölcseit a retró-fíling iránt ("Valaha nagy név voltunk, rettegtek minket az angolok, hatháromra megvertük őket!" -igaz, hogy soha többet, lásd Végh Antal könyveit a magyar fociról).

Na jó, ez sem olyan nagy dolog, egye fene, sokan csinálnak ilyesmit a mai napig. De aztán ez a szerencsétlen hülye ország (vagy a vezetői) mit talált ki? "Nincs elég látványosság, nosza, itt ez a Puszkasz Oci, úgyis most halt meg, csináljunk belőle fiesztát! Eltemetjük mi biz nagy pompával, gyászhuszárral, virágesővel, ahogy azt minden igaz magyar ember megérdemli!" És mi lett belőle? Ha egy kívülálló nézett minket, azt gondolhatta, hogy minimum egy államalapító, egy Kunbéla, egy Kossuthlajos temetését nézi, holott csak egy lehetőségeit és tehetségét jól kihasználó focista porhüvelye lapult abban a dobozkában... Nem mellesleeg meg örök? időkre a Bazilikában, kicsit egyenértékűvé téve egy focistát nagy királyaink emlékével. Csak én látom ezt furcsának? Valaki majd ezer év múlva kiássa a romok alól egy király és egy focista koponyáját... :-))) vagy inkább :-(((

Aztán meg itt vannak a jelen reménységei. Az a gondom, hogy egyre többet hallani arról, hogy egy életvidám és sikeres *-oló (*=bármilyen sportág) egyszer csak fogja magát, és többé nem fogja magát, mert meghal olyan dolgokban, miket utoljára öregapám boncolási jegyzőkönyvében láthattam (konkrétan az öreg bagózott, piálgatott, életében egy fekvőtámaszt nem nyomott, és kajált igaz magyar ételeket dögivel, aztán meghalt hetvenpár éves korában). A sportoló elmegy edzeni, ahogy mindig is szokta, és nem tér haza. A sportoló meccs közben összeesik, és már nem lehet újraéleszteni. A sportoló elmegy diszkóba, és agyonverik. Ja ez nem, a nagyapám ilyet nem kapott el. De megtörtént.

Ez volna a példa, hogy éljünk egészségesen? Ha ez, akkor a fiam kap nemsoká egy esélykiegyenlító ólomövet és betoncipőt, hogy ne akarja magát 35 éves korára halottá egészségesíteni, ha ez ezzel jár.

Mindenki látja, érzi, hogy valami nem okés ezzel a nagybetűs Sporttal, mégis a többségnek ez többet jelent bárminél, mert van végre valami identitástudat-féleségük, hovatartozás-élményük, és nem mellékesen jót lehet a tévé előtt sörözni (passzív sporttámogatás) vagy remekül lehet rendőrt/cigányt/buzit/idegeneket verni egy-egy meccs után, a szétszaggatott metrókocsiban (aktív sportrajongók). ja és tízmilliárdok mozognak a sikertelen, szar, pocsék foci körül, míg a magyarok által sikeresen, sőt világhírnévvel művelt egyéb kissportokat meg éppen csak hagyják kicsit még rugdalózni, mielőtt végképp kimúlnak.

Nem tudom, csak én vagyok megint borongós hangulatban? Akkor bocs...

Jó reggelt kívánok!

 

Röggé'

Apró gyermekként azt tanultam a nagyoktól, hogy mindig, mindenkinek köszönni illik. Ez volt az aranyszabály, igyekeztem is igazodni hozzá, mert magam is így láttam helyesnek.

Városlakóként az emberkölyök hamar rájön, hogy nem lehet és nem érdemes valóban mindenkinek köszönni. Miután az utcán szembejövő vadidegen nénik és bácsik furcsán néztek rám, miután hangos és érthető "kzcsklm!" érkezett számtól fülükhöz, hamar leálltam a mindenkinek köszönéssel.

Ugyanakkor javamra legyen írva, hogy bármilyen ismerőssel vagy nemismerőssel találkoztam, mondjuk iskolában, gyermekkorom kies zuglói otthonában, rokonságban, vagy szüleim révén, mindig illendően köszöntem. Aztán jöttek a kamaszkorral járó balesetek, feszengés, hogy most akkor kinek jár kzcsklm! és kinek jnapt!. Az ilyesmit is hívták az ősmagyar káldeus párthusszittyahun harcosok interperszonális relációnak, az ilyesmi vele született képessége az embernek, illetve ha nem, akkor hamar beletanul. Én is így tettem.

Aztán ott volt a munkahely kérdése, illetve már előtte a nyári gyakorlatok és munkák. Az ott dolgozó idősebb férfiak (és gyakran nők) joviális mosollyal biztattak, hogy "ugyan tegezz csak nyugodtan, együtt dolgozunk majd!" Csak az volt a gáz, hogy nekem nagyon nem állt rá a szám arra, hogy egy addig húdenagy és mindentudó felnőttet vagy legalábbis sokkal idősebbet csak úgy letegezzek (na azért nem a "szevaszbazzg" módon, de mégis!) Úgyhogy egykét zsenge próbálkozó kolléga kénytelen volt beérni az egyoldalú tegeződéssel :-) Mit tegyek, nem lehet egyszerre minden árkot átugrani...

Aztán ott volt a sok apró, köszönéssel kapcsolatos furaság. Városi ember nem köszön, ha beledöglik se! Utazol a buszon, ugyan hozzászólsz valakihez, de a köszönés az nyista. Elcsevegsz vele, de a leszállásnál a köszönés az nyemá. Alig bírod ki, hogy ne röhögj hangosan azon a viccen, amit a mögötted álló mesél az útitársának, de tartod magad fapofával. Sétáltatod a kutyádat, azon veszed észre magad, hogy éppen dugja a szembe jövő másik ember kutyáját, elbeszélgettek a kutyaélet rejtelmeiről, de nincs köszönés. Ez a pesti módi.

Aztán ha lemegyek (lementem) vidékre, akár csak pártíz kilométerrel távolabb már elérkeztél Köszönőfalvára. Mész az utcán, és az idősebbek addig néznek, amíg nem köszönsz nekik. Vagy nem köszönsz, és akkor biztosan megjegyzik magukban (vagy a szomszédnak): "Ezek a mai fiatalok!" A gáz az, hogy látszik a felettem eltelt évek száma, mostanában én is kabbézek, ha egy suttyó elmegy a házunk előtt, két szemmel, sőt távcsővel bámul bele az arcomba tíz méterről, és nem köszön, csak bámul, feszes jobbranézz!zel haladva el portánk előtt. Ezek a mai fiatalok... Bosszúból én meg visszabámulok merev faarccal... Dögölj meg, te ganéééé!!! :-)

Aztán utazz még egykétszáz kilométert kifelé, és eljutsz Csodaországba, ahol az utcán sétálva nem úszod meg, hogy a veled szembejövő ezeréves öreg mamóka a "Szép jónapot kívánok, drága fiatalember(ek)!" fonémát rád ne szórja, mintegy kikényszerítve a következő arra járó mamóka számára az általad való azonnali illedelmet, mert különben leég a pofádról a bőr, hogy már az elsőnek sem köszöntél előre. Meglepő a városlakóknak, de nem olyan rossz szokás, úgy gondolom. Ez lehetett a kiváltója a kezdő sorokban említett neveltetésnek, lévén, hogy nem kicsit vidéki környezetből és szülőktől származnók.

Egyszóval fura szerzet vagyunk mi, emberek!

További szép napot kívánok mindenkinek, Drágalátos Olvasóim!

Szervusztok, a Viszontlátásra, Üdv, a családnak, Üsten ággya meg Kendteket, Oyasuminasai, Yara may, meg miegymás.

Újra itt vagyok, mivel ma kezdtem el ismét csak munkába járni, három hét felhőtlen szabi után. Írhattam volna otthonról is, de nem tettem, főként azért, mert kis kivételtől eltekintve (Mackófiam duduzása = bármilyen ótós játék szántógépen) nem volt se időm, se kedvem gép elé ülni.

Mi minden történt velem ez idő alatt? Minden és semmi.

Úgy volt, hogy a három hét alatt lebetonyozom a pincénket, ami most tudvalevőleg földpadlós, ezért poros és büdös. Igen ám, de alighogy nekiálltam volna, jött gézé, aki Zsámbékról ismerősöm, és mellékekesen lakatos a szentem. Még korábban lezsíroztuk, hogy készít nekünk egy pofás vaskeretet a kapukhoz, mivel mindkettő elég leharcolt állapotban leledzett. A nagykapunk -minő istenkáromlás- kifelé nyílt az utcára, valami salgópolcból lett összegányolva, és rajta szőrösdeszka-burkolat, húsz év esőfestésével. A kis bejárati kapu meg öreg vasajtó fehér festék nyomaival és kutyák kiugrása elleni utólagos drótozással, megérett a kapuhalálra.

Gézé jött, heftölt, kipróbált, levágott, újraheftölt, kipróbált, működött. Utána napokig rozsdamaróztam, csiszoltam, mértem, rajzoltam, csavaroztam, de végül meglett a nagy mű, alkalomadtán kiteszek ide fényképeket is.

Aztán, mivel Vivi egy hétig nem volt itthon, félidőben Mackókára vigyáztam, félidőben házkörüli teendőket végeztem, kertészkedtem, locsoltam, vizet szereltem, nem unatkoztam egy percet sem.

Mindezt megírhattam volna napra lebontva is, de tegyük szívünkre a kezünket: ki a rákot érdekel a másik effajta tevékenysége? Elég ebből a kivonat is, minek ide "ma, ahogy megmarkoltam a szívlapátot, hirtelen villám vágott a keresztcsontomba innen e, idáig e!"

Na úgyhogy visszajöttem, örvendjetek, árad hamarosan a bőcsesség csőstül, möglássátok!

Manapság nagy divatja lett az arculatváltásnak:  elcseszünk valamit (mondjuk az imidzsünket), nosza, semmi gáz, a megoldás: arculatváltás!

Nos, ugyan én nem csesztem el semmit, csak olyan gáz az állandó jómedve szerepében tetszelegni, ezért mostantól én is arculatot váltok.

Mától kezdve nevem Saskatchewan Sasquatch, emilcímem
sasquatchewansasquatch@gmail.com, avatarom pedig ez:

Saskatchewan Sasquatch

Kis magyarázat:

Saskatchewan Kanada egyik tartománya, leginkább arról nevezetes, hogy egy irgalmatlan nagy préri az ország déli részén, a térképen egyetlen hatalmas téglalap.

Sasqatch (más néven Nagyláb) egy Észak-Amerikában élő? mitikus teremtmény, sokan az elveszett láncszemnek meg titokzatos erdei embernek gondolják, szerintem marhaság, viszont nagy és buta és szőrös, és senki nem tudja, mit keres egy weblapon. Ilyen vagyok én is, úgyhogy innentől ez van, punktum.

Idevágó idézet:

Laár pour L'art: Jetidal

Állítólag a Himalájában lakik egy furcsa lény Nem tudni, hogy valóság, vagy képzelet szülemény. Yetinek hívják, hatalmas nagy szőrös majomember a létezése ellenkezik a józan értelemmel. A yetire bambán bámul a tudomány Hiányoznak adatok: van-e, vagy nincsen-e? Így aztán a yetinek el is vitatódik tudományosan mindene. Elvitatott yetinek elvitatott lába Kétséges nyomokat hagy a hóban. Valószínű persze, hogy a yeti sem hisz az afrikai vízilóban. Refr.1.: És a yetiről azt se lehet tudni hogy a nyelvét ki szokta-e dugni, hogy megnyaljon valamit? Köp-e nagyokat, ha túl sok a nyála? Kap-e virslit néha vacsorára, és utána Túró Rudit? Ezt a majomembert még senki se látta mi van ha a yeti nem így úgy néz ki. Lehet hogy egy répával telirakott szekrényre jobban hasonlít a yeti. És ha nincs yeti, mért hívják yetinek? Miért kell a semminek ilyen hülye név? Mért nem inkább "zutymó", vagy "buktári trapogyár"? Az is ugyanennyire szép. Refr. 2.: Ám, ha mégis van yeti valóban, talál-e örömöt egy nagy hógolyóban, vagy mással szórakozik? Milyen fejlett a muzikalitása? Van-e kedvenc yeti-zeneszáma, mit dúdol hajnalig? Refr.1.: És a yetiről azt se lehet tudni hogy a nyelvét ki szokta-e dugni, hogy megnyaljon valamit? Köp-e nagyokat, ha túl sok a nyála? Kap-e virslit néha vacsorára, és utána Túró Rudit?

Utólagos korrekció: rajongótáborom kitartó ostromának engedve (ugye senki nem szeretné a nulla létszámú populáció felét elveszíteni?) végül fájó szívvel bár, de lemondtam az arculatváltásról.

Kiálltam a próbát, kisebb leszek, elmegyek nyugatra és Galadriel maradok!
Ja nem, ez nem az én szövegem...

Sajnálom, hogy nem tartottam meg a csomagolását annak a krémsajtnak, amit ma kajoltam ebéd címén. A fenti néven forgalmazza valamilyen noname tejutánzatokat gyártó magyar kiscég. Ha lesz kedvem, délután lemegyek a zábécébe, hogy egy másikat lefenképezzek. Félelmetes élmény volt fogyasztani, mondhatom...

Bükkfa ízű... az milyen lehet?

(Utólagos betoldás: most jutott eszembe, hogy nemég nyílt nálunk új fagyizó, és annak a szórólapján volt olyan, hogy "olasz ízű fagylaltok". Nem tudom, milyen lehet az olasz íz, de sajátos hangzása van, némi perverz beütéssel...)

Hétvégileg nem történt semmi érdemleges, kivéve, hogy:

1. Mackófiam olyannyira rászokott a szoba- és kerttisztaságra, hogy most már ha csak teheti, szól (mutogat) hogy pisilni kell, sőt néha kakaügyben is van előrejelzés. Azért mondom, hogy néha, mert most kezdte el a jó szokását, remélem, ez csak fejlődni fog, így számos forint megtakarítható lenne pelenka fronton.
2. Sebtiben beszereztünk egy sátrat és egy gyerekpancsolót Mackókámnak, mert eddig, ha "bunkizni" (gy.k.: bunkerozni) akart a kertben, akkor mindig két pokróc és egy minicsúzda (csúúúúdááááááá!!!) volt az alapanyag. Most viszont egy kétszemélyes iglusátor fogadja a számos plüssállatot és gumiállatot és zoéállatot a füvön, tervezett felszedés ideje: 2008. november vége.
3. Voltunk a szűkhazánk szélén rendezett Pincenapokon, egészen pontosan a napok végén vasárnap este 6 körül, hogy lássuk Vivit lángost sütni, valamint a jónépet tajtrészegen. Első várakozás bejött, a második nem, hatkor még nem voltak merev részegek a fáknak támasztva, viszont találkoztunk néhány munkatársammal, akik szintén helybéli illetőségűek.
   

   Fiacska Pincenapok után rögtön, fagyival

   
   Kulturált mulatozást követően és jópár szúnyogcsípéssel gazdagabban hazatértünk medencés otthonunkba. Azért nem kell röhögni, mert ha két hét múlva otthon leszek három hét szabin, akkor majd felállítjuk! Huncutok megnyugtatására: a korábban vásárolt 3,5 m x 75 cm-es medencét, kis hunnncutok!!!
4. Vettünk pár bambuszredőnyt a konyhai ablakokra, így mostantól megszűnik majd a szexturizmus, bezár a bazár, Bear-fart már csak a strandon lehet majd nézni :-)
5. Mivel semmit nem csináltam a hétvégén, baromira elfáradtam, ma reggel alig voltam képes felkelni, kb. egy órán át tologattam ki a felkelés (56 október)  időpontját öt-öt percekre.

Na, nagyjából ennyi történt, amíg nem történt semmi. Bear hétvégi epikus elbeszélésének végére értünk.

Nem állítom, hogy otthon unatkoznék úgy nagy általánosságban. Szabadidőmet Otthon töltött időmet legtöbbször 105%-ban kihasználom -időosztásos módszerrel- egyenlően felosztva a Mackózás-kertimunka-háztájimunka-házimunka-ötpercszusszanás tevékenységi körben. Tévénézés este 10 után, Mackóaltatás közben.

A mostani hétvége sem különbözött nagyban a fent vázoltaktól. Szombaton délután elröffentünk venni egy benzines fűkaszát, mert a tűzifa körül némileg nagyra nőtt fűben állítólag többen is láttak mostanában kölyökdínókat és szuronnyal gyakorlatozó japán császári elitkatonákat. Mintegy mellékesen vettünk még egy 3 méterszer 76 cm-es kismedencét, ahol majd Vivi ballagási partiját követően vizespóló-versenyt és habpartit fogunk tartani, szigorúan 18 éven felülieknek. Vízfeltöltés kútból, vízleürítés paradicsom-ültetvény alá.

Szóval gazt kaszáltunk, megint a bedöglött fűnyírómotor-karburátor-úszó-alsófelének kifurkálása, benzinmentesítés, összeszerelés, basszamegabenzincsövetnemdugtamvissza, szétszerelés, rádugás, összerakás, eztmegúszhattamvolna. De működik!

Kaszáltunk, ettünk, kaszáltunk, pihentünk, kaszáltunk, kaszáltunk, untuk, elfogyott.

Vasárnap borgácsolás, menü: vörösboros-pörköltös-egybefőtt-paprikáskrumpli.
Szakács: Bear.
Nézők: éhesek.
Fővési idő 1: két óra.
Étkezést követően közfelkiáltással továbbfőzés, túl sok szaftot besűrítendő: négy óra.
Eközben csúnyaranda hintaállvány gyökerestül kiirtás: 1 db.
Flexelés, darabolás, gödörfeltöltés, talicskázás, betontuskó-emelgetés, derohadtnehézez: 1 garnitúra.
Elfáradás: 100%, pluszmínusz 2 bázispont.

Jóvót!

A tegnapi napomat (na jó, a délutánomat (na jó, kb. egy órát)) azzal töltöttük Cicámmal, hogy egy nyavalyás vakondokot (vakondot?) (vakndt?) próbáltunk kiönteni a lyukából (nem, nem, abból a földalattiból, mielőtt valaki rosszra gondol...).

Cicám még kora délután felfedezte, hogy a ház előtt mozog a föld. Keletkezett is egy klassz kis (nagy) földhányás, a vakond oda hányta. A földet. Miután Cicám elhordta a kupacot, kiderült, hogy nem egy, nem kettő, három alagút fut össze az adott helyen. Mivel a kertet jó régóta nem bolygatta senki, gondolom, egész lövészárok-rendszert épített ki a bundás jószág. ("Namost,hogy a többi Elvtársak honnan,és milyen irányból fognak terjeszkedni,azt sajnos nem tudjuk" - mondják azt a Csapd le csacsi c. filmremekben)

Gondoltam, van nekünk slagunk, szivattyúnk, meg snájdig kis kutunk, miért ne próbálkozzunk? Következett hát az ürgevakondöntés (vakond-öntés, nem vakon döntés!) Pelikán elvtárs módra.

A gödör csak nyelte a vizet, szerintem vagy három-négyszáz liter vizet szó nélkül elnyelt, aztán meguntam, mondván, hogy "kva vakond csak megfulladt..."

Na reggel beszéltem Cicámmal, aszongya hogy a kva vakond az összes meglévő túrást kitatarozta, meg fúrt még vagy féltucat másikat. Szerintem most, hogy remek fedett uszodája lett feszített víztükörrel, kell a meghívott rokonságnak a lakótér...

A kis szörnyeteg

A barátaid a hátad mögött kiröhögnek (öld meg őket mind). A hálószobád faláról jobb lenne leszedni Kiszel Tünde fotóit. A jövőd hosszú utazást sejtet, amikor a nyelved egy gyorsvonat hátuljához fagy.

Szánalmas életedet napi tizenhét órányi malmozással elviselhetőbbé teheted. Ne cseréld el a fogkefédet egyetlen albínó törpével sem a mai napon.

Kerüld az ebola-vírussal fertőzött Szűz vagy Oroszlán jegyűeket. Te vagy a Tánc Igazi Királya, bármit is mondjanak azok az idióták. Megfizethetetlen lesz az arckifejezésed, amikor ma közlik veled, hogy egy húszkilós daganat van a vastagbeledben.

Sohasem fogod megtalálni az igazi boldogságot - rajta, sírj egy sort, ez van! A csillagok állása szerint ma felkelsz, teszel pár dolgot, aztán elmész aludni. A szülinapi partidat tönkreteszed egy orbitális fingással.

A szerelmi életed zsákutcába kerül, amikor életed párja egy gerelyt döf keresztül rajtad. Ma számíthatsz egy nagy meglepetésre, ugyanis estére a fejed egy karóra lesz tűzve.

A Jupiter állása arra utal, hogy a hét hátralévő részét jobb lenne arccal a sárban töltened. Vezetési gyakorlatod alatt ne akarj szigetelőszalagot dugni az orrodba. Most van itt az ideje, hogy lefénymásold a hátsódat és a főnököd arcára tűzd. Ja bocsi, mégsem.

Fogyassz el mától minden nap egy tonhalas pudingot, és öblítsd le egy liter epres joghurttal. Minden csillagjegyedben született ember rendkívül barátságos - téged kivéve. 

(Most ugyan nehezen hihető számodra, vagy legalábbis valószínűtlennek tartod, hogy a bolygók és csillagok együttállásának különlegesen mély jelentősége vagy fontossága lehet, mely csak és kizárólag rád vonatkozik, de hadd biztosítsalak arról, hogy ezek az előjelzések és jóslatok mind tisztán tudományos, dokumentált bizonyítékokon alapulnak, úgyhogy bolond lennél, ha nem ismernéd fel: minden egyes fenti mondat tökéletesen megállja a helyét.)

Hol is tartottam?

Egy előléptetés várható a közeljövőben - valaki nálad tehetségesebbnek. A nevetés a legjobb gyógyszer, emlékezz erre, amikor ma a vakbeled perforál.

Készülj egy váratlan utazásra, mert ma kiesel majd a munkelyi ablakból. Dolgozz kicsit keményebben az önbizalmadon, te szánalmas hülye!

A csillagok szerint te egy érdekes és csodálatos személyiség vagy, de ugye tudod, hogy hazudnak? Én a helyedben magamra zárnám az ajtót és soha-soha-soha többé nem jönnék ki a házamból.

Az állatövi jegyek - nagyon állat!

A hosszú hétvégén elmentünk bevásárolni, feltöltendő a megcsappant készleteket. Macim jó szokása,hogy az autóból kiszállást követően rögtön elkér a kesztyűtartóból egy pénzérmét, függetlenül annak névértékétől. Eddig nem nagyon értettem, illetve csak a "nekem is egyet" elvet hittem érvényesülni.

Most azonban kiderült, hogy fiam igencsak rafinált módon mindig a kisautókhoz készül, mióta egyszer tévedésből beültettem egybe egy menetre. Most is, amint Anya bement nézelődni egy bótba, Mackó rögtön jelezte, hogy "gyerünk ám a kisautókhoz, de izibe!" Odamentünk, beült, de nem volt nálam százas, így egy darabig próbálta lökdösni a kisautót, de mivel nem indult, fogta az ötvenesét, bedobta a gépbe, ahogy azt látta, és hátradőlt.

Mikor nem indult el mégse az a fránya, nagyon szomorú lett elkezdett bömbölni. Csak egy egygombócos csokifagyi tudta végül megvigasztalni. Következzék két bizonyító erejű fotográfia, felhívnám a nyálas Olvasó figyelmét a másodikon megfigyelhető finoman cizellált körbajuszra és -szakállra :-)

Fiam, gépjárművön

Don Carlos, fagyi közben

Ez haláli:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis lánykacsa. Szüleivel és nővérével éldegéltek a nádas szélén, a Kerekerdő tőszomszédságában. Naphosszat játszott kiskacsapajtásaival a réten, virágott gyűjtött, lepkét kergetett, egyszóval boldogan élte kacsaéletét.

Történt egyszer, hogy a kiskacsa apja gácsértársai unszolására igencsak rákapott a nokedlire. Attól kezdve a két lánykacsának és anyjuknak nem volt se éjjelük, se nappaluk, mivel apjuk folyton követelte a betevő nokedlit, és ha nem kapott hamarjában, kegyetlenül megcsipkedte őket.

A kiskacsa élete ettől kezdve kora reggeltől késő estig csak munkával telt. Naphosszat a fészket kellett takarítania, ő fogdosta össze a csigákat és más finom falatokat az ebédhez, és mindemellett el kellett viselnie követelőző kacsaapjának minden kötözködését is. (Arról csak titokban szólok nektek, nyájas olvasók, hogy mindeközben a kiskacsa nővérét tejben-vajban fürösztötték, kacsalábára minden évben új kacsatalp került, dolgoznia nem kellett soha, tollait szépen kifésülték, és végül elküldték kacsaiskolába is, mert ahonnan ezek a kacsák ideköltöztek a legutóbbi nagy vándorláskor, ott biz' az volt a szokás, hogy mindig az a kiskacsa kapott mindent, amelyik legelőször bújt ki a tojásból, hiába hasonlítottak testvérei rá akár annyira is, mint két tojás: mindent az első kapott.)
Nagy szomorúságban telt a kiskacsa élete, testvére és szülei lassacskán másodhegedűssé tették, és bár édesanyja azért amit tudott, megtett érte, de szegénynek alig jutott valami kis öröm az életében, holott kacsaévekben még igencsak gyerek volt.

Azért, ha már nem adtak neki, azért a kiskacsa megszerezte magának azt a kis örömet, ami az életet széppé teszi: először ő is beiratkozott a kacsaiskolába, és miközben tanulgatott, pajtásaival el-elszökött kacsatáncot járni hétvégente az erdőszéli tisztásra. Mire elvégezte az iskolát, talált magának egy fess kacsalegényt, akivel összefészkelt, és hamarosan egyetlen pici tojás bújt meg közös fészkükben.


Nagy gonddal költötték ki a fiókát, óvták, vigyáztak rá, mindent megadtak neki, amit tudtak. A kis fióka szépen nőtt, növögetett, és szülei nagy örömére igencsak okos kismadár lett belőle. A fiatal pár a szülei fészkében volt kénytelen lakni, amíg jobb megoldást nem találnak. Emiatt sokat hallgatták az öreg apakacsa zsémbelését, sőt azt is, ahogy a párját csipkedi napestig. Ez állandó viharfelhőként borult a fiatal pár fölé, ez volt csak, ami miatt nem voltak maradéktalanul boldogok.

Történt egyszer, hogy az öreg kacsa, miközben a sok nokedlitől bódultan támolygott hazafelé, alaposan beverte a fejét az árokparton. Emiatt másnapra holtan találták a fészek előtt. Mit mondjak: nem volt túl nagy a sírás-rívás, mert kötelességből szerették ugyan a lánykacsák az apjukat, de életük nagy részét azért csak megkeserítette, de jó alaposan.

A kis kacsalány idősebb testvére már kiröppent a fészekből rögtön azután, hogy megtanult repülni, mivel nem akart ilyen zajos és nyugtalan helyen élni, ehelyett egy régi, elhagyott fészekbe költözött a Kerekerdő túloldalára. Attól fogva nem is igen jött többé a szülőfészek közelébe, csak ha nagyon muszáj volt. Élte az életét, csatlakozott egy nagy csapat kacsához, és azt hitte, hogy ez az Élet, ettől lesz neki több és jobb. Hogy vajon igaza lett-e, azt majd egy másik mese fogja elmondani egyszer...

A mi kacsalányunk végül kacsamamájával és kiscsaládjával megnyugodott a kis fészekben, lassan kipofozták, kijavítgatták a hosszú évek alatt kirugdosott fészekoldalt, és sok keservvel ugyan, de szép otthont teremtettek maguknak.
Történt egyszer, hogy hősünk párja szemet vetett a szomszéd fészekben vendégeskedő tojóra, aki első pillantásra fiatal, fényestollú, fényesszemű teremtés volt, bizony sok gácsér legyeskedett körülötte, de ő csak elhajtotta mindet nagy begyesen. Ki tudja miért, a mi hősünk párját magához engedte, elcsavarta a fejét, és a szerencsétlen meg a tojó miatt végül otthagyott mindent, a  párját, a kis gyerekkacsát, és csak ment a feje után.


Magára maradt hát hősünk, de az őt ért nagy szomorúság ellenére tette a dolgát: vigyázott fiókájára, gondozta lassan megromoló egészségű megmaradt szülejét, és egymaga vitte tovább a fészek minden gondját-baját.

Szegényke hosszú éveken át alig kapott ezután örömöt az élettől, de kitartott bátran, nem hagyta, hogy a szomorúság és a kétségbeesés maga alá temesse. Végül, nagy sokára megismert egy kacsafiút, aki hozzá hasonló sorsra jutott, megkedvelte, megszerette, és az öreg fészket hátrahagyva újat kezdtek építeni. A kacsanagymama a nagyobbik lányához költözött, és ők ketten ettől kezdve azt hitték, hogy boldogan élnek majd, mí meg nem.

Kacsapárunk és a kis lányfióka szép új fészket rakott az erdő egy dombos részének tetején, olyan szépet, hogy a legtöbben csak elismerően bólintottak, ha meglátták. Sajnos a fészeknek nemigen volt szabad környezete, lévén, hogy sok másik vette körül, így a kacsacsalád csak szorongott, feszengett, hiába volt a szép belső, ha nem tudtak kívül egyet se moccanni anélkül, hogy a szomszédokba ne botlottak volna.

Pedig hát nem volt nekik ott rossz soruk, olyannyira nem, hogy az ott töltött évek alatt egyszer csak hopp: picinyke tojás lapult meg a fészek alján. Volt is nagy öröm, mikor a tojáskából kis kacsafiú kukkantott elő egy szép napon.

Hőseink az egyre zsúfoltabbá váló fészek kényelmetlenségét tűrték még egy ideig, de végül megunták a lökdösődést, és elhatározták, hogy újat kell szerezni bármi áron. Sokáig kerestek a sok lehetőség között, az egyik túl kicsi volt, a másik túl nagy, a harmadik csúnya és büdös, a negyedikre meg minden tolluk ráment volna.

Végül megtalálták álmaik fészkét, szép nagy területtel, tágas terekkel, otthonos belsővel. Igaz, hogy sok ágacskát kellett újrarendezni, sok tollal kellett kibélelni, de végül helyre kis otthont teremtettek kacsáink.
Itt éldegélnek a mai napig, a kacsalány otthon vigyáz a kis kacsafiókára, a nagyobbik fióka lassan megtanulja a szárnyait használni, az apakacsa szorgosan hordja haza a csigákat és a rákocskákat a távoli mocsárból, és végre mindegyikük boldog.

Így is marad már ez, míg a világ világ, jöhet bármi, a kis kacsacsalád összetart majd, meglátjátok!

Itt a vége, fuss el véle, ha tetszett, tapsolj halkan hármat a szárnyaiddal, kedves olvasó!

... ha a Medve nem piszkálgatja!

Pár hete jött egy agymenésem, hogy ugyan már keressük meg a fellelhető legtávolabbi ősömet. Nem vagyok híve az olyan kutatásnak, ahol az ember sutba dobja a hitelességet csak azért, hogy hirtelen visszaugorva néhány tíz generációt, hirtelen kideríthesse, hogy egészen Árpád apánk honfoglaló lováig tudja visszavezetni őseinek hosszú sorát.

Maaargit, nóóóórmáááális? Hát mindenkinek van apja, anyja, azoknak is volt apjok, anyjok! Játsszuk csak ezt el néhányszor, és máris kiderül, hogy senkinek nem jött létre párszáz éve az utca porából az első őse, hogy ott makogjon mellső végtagjaira támaszkodva Mátyás király visegrádi palotájában, mint vándorkomikus. Mindenkinek volt még eggyel korábbi őse, még annak is, aki nem tud róla.

Ennélfogva bátran kijelenthetem: kisebb-nagyobb foghíjakkal, de vissza tudom vezetni a családomat egészen az (amúgy nagyon helyesen) Ősrobbanásnak nevezett felmenőmig, akiről már csak annyit őriznek a feljegyzések, hogy hirtelen haragú, lobbanékony, bár nem rosszindulatú szülő volt. Munkásságát a mai napig megőrizték az általa hátrahagyott tárgyi emlékek, pld.: Világegyetem, Háttérsugárzás, stb.

Közte és köztem felnőtt néhány generáció, de azért a legbüszkébb mégiscsak őrá vagyok, ő a példaképem!

Legtávolabbi ismert ősöm

Deres halántékom felett elröppent már az idő vasfoga. Immáron harmincnyolcadik körét (tudom, ellipszisét) írja le velem együtt a vén Földanya a Napocska körül, és én kénytelen vagyok szembenézni azzal, hogy lassan a "középkorú férfi" jelzővel illethetnek majd embertársaim.

A "középkorú férfiak" kategória ugyanis az a célcsoport, amelyet a köszvény előszeretettel támad meg. És én ennek a tagja vagyok.

Múlt (és előtte való) hetemet azzal töltögettem, hogy otthon néztem a bedagadt lábamat, sziszegtem, ha rá kellett állnom, jobban sziszegtem, ha Mackófiam felkéredzkedett a kezembe, márpedig ő aztán megteszi, ami tőle telik :-)

Voltam dokinál, ő elküldött laborvizsgálatra, ott (külön sztori, hogy mi volt a laborban a János kórházban, köszi Egészségügy) kimutatták, hogy magas a köszvénysav-tartalmam, nem mellesleg pedig a koleszterinem is úgy áll, mint a cövek. Emiatt teljes átalakuláson fogok keresztülmenni a jövőben, egy karcsúbb, magasabb, jóképűbb, okosabb Medve leszek hamarosan, akárki meglássa!

Köztudott dolog híresen jó vezető vagyok, már ami az elektricitást illeti. Nagyobbrészt vízből és némi oldott anyagból lévén remekül terjed bensőmben az elektromos ingerület, akár én állítottam elő azt elektromos csellentyűcskéimmel, akár a Magyar Villamos Művek a szolgáltatója.

E hét szerdán reggel szóltak, hogy az egyik szántógép nem akar semmit, főként elindulni nem. Nosza, lementem, kihúztam, szétszedtem, megnéztem, tarkót vakartam, megmozgattam, összeraktam, visszadugtam, hozzáértem, megrázott. Ennyi, nem több, az egyetlen kellemetlenség az áramütés és a kellemetlen fémes szájíz maradt (akit már buszott meg villanydelej, az tudja, miről beszélek). Hónom alá csaptam a gépet, felnyomtam a lenyomott biztosítékokat (az egész szinten elment az áram, hehehe), és mentem a dolgomra, géphurcolás tűzvész kapcsán, lépcsőzés öt emeleten át, lihegés, anyázás a liftre meg a romeltakarítókra.

Aznap délutánra a szemtanúktól az egyik középfőnökhöz jutott a hír, aki rögtön bepánikolt, hogy munkahelyi baleset, kártérítés, életfogytig tartó járadék. Hiába mondtam neki, hogy semmi bajom, és hogy több amper is ért már Mohácsnál, átzavartak a ***** rendelőbe, hogy ott EKG-t csináljanak szomorú szívemről. Átmentem, megcsinálták, semmit nem láttak. Javaslat: a biztonság kedvéért feküdjek be a Jánosba (kórház! Nana, kis hunnnncut!!!) 24 órás megfigyelésre. Kölcsönösen jót nevettünk a tréfán, kezet ráztunk és hazamentem.

Másnap már a cég legfőbb vezetőjénél landolt az eset, ő iderendelt egy munkavédelmi biztost (biztos az volt, mert nagyon szakértően bólogatott mindenre, amit mondtam). Kikérdeztek, elmondtam saját szavaimmal, leírták saját szavaikkal, átnéztük, aláírtuk, mindenki nagyon nyugodt lett.

Azóta nincs olyan liftbeszállásom, hogy meg ne kérdeznék, hogy hogy vagyok, nem fáj, úristen, hálais'n, stb. Az már csak nyalánkság, hogy időközben előjött a félévente menetrendszerű lábfájásom, amivel csak bicékelni tudok. Most már ezt is a villanyozódás számlájára írják, hiába mondom, hogy csak az egészségetlen életvitelem az oka, nem más :-)

Úgyhogy innen a szalagcím, javaslom, munkahelyen ne bírkózzatok a hálózati feszültséggel, menjetek haza játszani!

Megrázó élményem szemléltetése

A retronom.hu weblapon találtam ezt a képet nagyszorgos munkám közepette (de tényleg, vindóz install közben ti mit csináltok?) és rögtön beugrott apai nagyapám, ahogy a régi kiszuperált dupla (tehát nem szeparált) bőr buszülésén ülve, fején félrecsapott sapkában, kötött mellényben, nagyokat krákogva és nemritkán zacsiba jókat köpve szítta a jó erős és meztélábas Kossuth cigit, egyiket a másik után, új értelmet adva a "láncdohányos" kifejezésnek.

Kapadohány

Ma reggel a Volánbusz hajnali túrabuszára szálltam, kies új lakófalum utolsó megállójában már vérre menő harcok folytak a buszra férés ügyében. Ekkor láttam meg egy állandó utitársamat, akire állapotának mibenléte folytán korábban már többször felfigyeltem.

Valószínűsíthető, hogy annak köszönhető ez a figyelem, hogy az illető jó eséllyel Down-kóros, ráadásul lehet olyan negyven-ötven éves lehet. Szegény ott szaladgált az első és a hátsó ajtó között több kört is, persze sikertelenül, de úgy tűnt, nem látja be, hogy esélytelen. Ennek kapcsán töprengtem el az élet visszásságain.

Születik a világba egy kiskölyök, szegény nem tehet arról, hogy ilyen fejlődési zavara van, meggyógyulni ugye soha nem fog, ekkora hátránnyal indulni eleve... öööööö... nagy hátrány (lásd Gyalog-galopp, Arthur király és a Tim varázsló párbeszéde, különös tekintettel a szóismétlésekre).

Amíg kisgyerekről beszélünk, addig mindenkinek a "felkarolni", "speciális", "szociális háló", "jóléti társadalom" fonémák ugranak be. Ki az, akinek nem esik meg a szíve rajta, vagy nem érzékenyül el a láttán, vagy nem menne oda buksisimogatni, ha egy ilyen kisfiút/kislányt bajban lát? (Gonosz szemétláda, aki jelentkezik! :-) Adakozunk, megmozdulunk, teszünk érte, egyszóval tök rendesek vagyunk össznépileg.

Nincs is nagy baj számukra addig, amíg el nem érik a nagykorúságot. Addig tényleg próbál rájuk vigyázni a társadalom, ha nincs jobb/nagyobb támogatója, mondjuk szülei vagy gondviselője. De mindenki felett múlik az idő, még ha azt is mondják rá: "különleges". A szülők és gondviselők megöregszenek, és bármennyire fáj is, meghalnak egyszer.

Amikor kikerülnek az életbe, onnantól kezdődhet számukra a vesszőfutás. Képzeljük csak el: ők azok, akiknek nagyjából odáig érhet az elmetakaró, hogy a napi betevőt meglátva beharapjuk, de mondjuk egy postai levélfeladás már komoly előgyakorlatozást igényel. Ebben a mostani szupercivilizált világban sajnos nem gyakori, hogy a sztyeppén vándorolva a bokros részeken a bogyókat vagy mammutokat tépdesnénk jártunkban-keltünkben. Ez bőven beleférne a csökkentett verzióba, de ez az életvitel már nincs. Ami marad, az a "normálisak" szánalma vagy értetlensége a "különlegesek" felé, meg az adóbevallások, a munkanélküliség, a távolsági bérlet, a katódsugár és a Carnot-féle körfolyamat világa. Ebbe nemigen fér bele valaki a fenti képességekkel, maximum megtűrt kasztonkívüli lehet talán, akár bevalljuk, akár tagadjuk.

Magamat tüzetesen megvizsgálva ki kell jelentsem, hogy én sem vagyok különb, mint a Deákné mászna. Van nekem olyan talán 25-30 éves kollégám, aki egy cipőben evez a fenti utitárssal. Ha összefutok vele a liftben, inkább nem szólok hozzá, mert nem tudom magam beleélni abba, ahogyan ő gondolkozhat, emiatt azt sem tudom, hogy milyen szó vagy cselekedet az, ami nem fogja megbántani (lehet, hogy az a baj, hogy amiatt kínlódom, mert nem akarom megbántani). Gyakran számomra érthetetlen dolgokat művel, pl. az épületben még köszön, de ha 10 centivel kijjebb futok össze vele, akkor már nem ismer meg, és ezt nem sorolom az otrombaságok közé, csak mert nem értem. Furcsállom, az igaz, de soha nem jutott eszembe, hogy elállom az útját, hogy "hé, Farkasöcsi, nem köszöntél!", és persze nem gyepálom el ezért.

Térjünk vissza utitársamhoz, akinek már az sem valószínű, hogy a szülei vagy felvigyázóképes rokonai élnének. Nem tudom, hogy áldás vagy átok, de számára az élet igen egyszerű lehet, amíg a saját kis világában van, és igencsak érthetetlen, amikor reggelente belép a mi nagyszerű szép új világunkba. Ha van neki párja, akkor talán ketten könnyebb lehet, ha másért nem, hát azért, mert nincs egyedül, a kis világot megosztják egymással, és fene tudja: ha nem vágyunk gigabájtos pendrájvokra meg műholdas lézerkardos karórára, attól még talán boldogabb is lehet a közös privátvilág.

Ha viszont egyedül él, akkor nem irígylem őt (ezt amúgy sem tenném). Magányosan, túl a középkoron nagyon nem lehet jó élni, hiába a belső nyugalom. Se társ, se támogató, talán csak néhány barát, ha hajlandó elfogadni mások segítségét: ez sötét és szomorú dolog.

Árnyék

Volt már "szerencsém" néhány értelmileg különböző embertársamat ismerni, volt köztük osztálytárs, kolléga vagy csak látásból ismerős, barátom egy sem. Nem tudom elképzelni, milyen lehet az ő barátjának lenni, mint ahogy azt sem, hogy milyen lehet az ő helyében barátságot kapni valakitől, aki "más mint én".

Kettős érzés van bennem ezügyben, talán csak szánalomból, de ma reggel segítettem volna szívesen neki, hogy megérthesse a helyzetet, ám nem tudom magamról, hogy hosszú távon tudnék-e valakivel szemben olyan türelmet produkálni, amit az ő állapota megkíván.

Fejtegetésem pusztán elméleti, nem fogok Down-kórosakat kergetni az után, hogy "legyünk barátok", talán le se kellett volna ezt az egészet írnom, de hát ugye az utókor kíváncsi lesz majd egyszer, hogyan is élte életét Bear, a Világ Megmentője, Korunk Utolsó Nagy Feltalálója, a Nagy Polihisztor, akinek érdemeit csak késő öregkorára ismerte fel a hálátlan világ. Ilyenkor jól jöhet jövendő, még meg sem született életrajzírómnak, ha van némi támpontja a Mester lelki életéről, amit felkutathat a majdani Őshálózat poros bugyraiban egy rég elfeledett blog.hu nevű oldalon...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak sok-sok fia, mint égen a csillag. Ennek a királynak a fiai hogy, hogy nem, vagy sápadtak voltak, vagy napbarnítottak. Mesélik ugyan a nagyszakállú öregek, hogy régebben voltak más színek, árnyalatok is az fiak arcán, de a napbarnítottak egyszer igen erősek lettek, fogták a keveseket, és bemázolták őket is pipamocsokkal, azóta alig találni egy-két különböző színű ifjút a királyi palotában.

Az öreg király mindig azoknak a fiainak adta át a koronát és az országalmát meg a többi szükséges miskulanciát, akik jobbnak bizonyultak a négyévente megtartott lovagi tornán.

Mintha a minap történt volna, hogy a napbarnítottakat sorra kiütötték a sápatag királyfiak a nyeregből, így azok nem tudták maguk mögött királyi apjuk bizalmát. Az öreg király a győztesek közül is a két kedves fiára adta rá a palástját, mondván: "Te, legidősebb fiam, és te, legkisebb fiacskám, mostantól négy évig ti vezetitek majd országomat jóban-rosszban. Arra intelek csak benneteket, tartsatok mindig össze, mert csak együtt vagytok erősek, csak közösen tudtok megmaradni apátok és a népetek bizalmában."

A két fiú nekilátott hát, tett-vett, rendelkezett, aláírt, pecsételt, dolgozott szorgalmasan. Volt is munkájuk rengeteg, mivel hírül vették, hogy az országhatárokon túl nagy-nagy változások vannak készülőben, és bizony az ország közel sem volt ezekre felkészülve, mert a sok királyfi korábban csak a mulatozásnak meg a dőzsölésnek élt, sok-sok esztendeje már. A palota kincstára sosem volt nagyon megtömve, inkább csak a terem sarkában volt pár ládafia rézpicula, de ezekben a nehéz időkben még azt is el kellett költeni, hogy a népnek némi ingyen árpát és vizezett bort oszthassanak ki, hiszen megígérték nekik korábban.

A két fiú dolgozott négy éven át, nem nagyon erőlködtek, csak a maguk kényelmes tempójában tettek-vettek. A negyedik év végén az öreg király magához hívatta fiait az újabb lovagi tornára, majd mikor látta, hogy a többi fia igencsak mihaszna, nem készült fel a megmérettetésre, a sok közül megint csak ezt a két fiút bízta meg az uralkodás gondjaival.

Felfújták magukat a többi testvérek, nekibőszültek, hogy igaz ugyan, hogy nem nyertek a tornán, dehát a vak is láthatja, hogy ők az erősebbek, meg a szebbek, meg az okosabbak, és különben is, miért pont ezt a kettőt szereti ennyire ősz királyapjuk? Először csak nagy titokban, aztán egyre nyíltabban kezdték el csípni, rúgni, gáncsolni a két testvért, bántották őket, ahol érték. "Mi megmondtuk, hogy ez így nem is lesz jó, és túl kevés is, meg túl későn is tettétek, mi megmondtuk, de úgy kell nektek!" Ettől visszhangzott a palota.

Oly kitartóan, oly sokáig csepegtették mérgüket a királyfiak, hogy a két uralkodó testvér között lassan megromlott a jó viszony, a kisebbik egyszer csak bejelentette, hogy nem hajlandó tovább együtt dolgozni a nagyobbikkal, csináljon eztán, amit akar, de ő nem fog segíteni neki.

Megszomorodott az öreg király, mert most látta csak, hogy szegény legidősebb fia nem sokáig tudja majd egymaga ellátni az ország gondját-baját, és látta ő a többi testvér gonosz furkálódását is, ám mivel megöregedett és tehetetlenné is vált a vállait nyomasztó gondok súlya alatt, nem mert már rászólni a fenekedőkre, csak ült trónusán, és szomorúan meredt maga elé. Látta már, hogyan fogják a fiai letaszítani helyéről a legidősebbet, hogyan ülnek majd győzelmi lakomát, és hogyan vezetik majd országát romlásba, még mélyebbre a világ nagy ingoványába.

Ült az öreg király, csóválta a fejét. Ám egyszer csak megvidámodtak a szemei, ráncos arca kisimult, homlokának barázdáiból elröppentek a gond fekete varjai.

"Hiszen már úgysem élek sokáig, miért is aggódom hát? Én megtettem mindent, hogy a fiaimat tisztességre neveljem, hogy országomat jól kormányozzam. Az én lelkiismeretem tiszta, így is fogok meghalni, és ha lesz ember, aki emlékezik majd rám, azt fogja mondani, hogy nagy király voltam." - gondolta, azzal elküldetett legkedvesebb szolgálóleányáért, a bogárszemű Katinkáért, aki az öreg királynak mindig is leste minden óhaját-sóhaját.

Attól a naptól fogva csak utazgattak, szerették egymást, éldegéltek kettecskén szépen, békességben, nem törődtek már az ostoba fiak marakodásával, elvonultak a világ bajaitól, és az öreg király hosszú, boldog élete végén nyugodtan, arcán sokat tudó mosollyal hunyta le végül szemeit. Katinka tisztességgel meggyászolta az öreg királyt, majd amikor a gyász ideje elmúlt, megfésülködött, megmosakodott, és nyitott egy szépségfarmot a királyi koronabirtokon, amit az öreg király a nevére íratott végrendeletében.

És boldogan élt, míg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle.

Ma reggel gyalog jöttem be a (Zmrzinskoje) térről dolgozni, mivel a fiúk a bányában sztrájkolnak.

Útközben rengeteg hasznos és szép gondolatom támadott, ezek közül egy érdemel megörökítést az utókor számára.

Van itt ugye egy főváros a maga monopol közlekedési vállalatával. Pár nagyfejű szakszervezeti vezető fél, hogy megkérdezik, mi a csöcsnek vannak ők egyáltalán, mire kapják a bazinagy fizetést. Pár hordóhasú vagy deltamatyi sofőr szeretne több fizetést kapni ( ki ne szeretne? tegye fel a kezét! Hülyeeeee! ) Ők most aszonták: megmutassuk nekijek!

Hát noóóórmáááális, Maaargit?

Mi történt ma?

• Párezer ember kicsit korábban kelt fel.
• Párezer ember kicsit korábban kezdett anyázni a békávéra.
• Párezer ember kicsit később ér be a munkahelyére.
• Párszáz ember ma kicsit kevesebbet dolgozik (remélem, a fizetésükből levonják!)
• Párezer ember kicsit leszarja, hogy annak a párszáz embernek mi a követelése.
• Holnap már senki nem fog emlékezni erre az egészre. Emlékezzünk: a pesti ember semmin sem lepődik meg.

Most akkor volt értelme?

Ha én otthon elkezdek sztrájkolni, hogy finomabb kaját, több szeretetet, nagyobb átlaghőmérsékletet, tisztább lakást, engedelmesebb gyerekeket akarok, akkor jobb lesz? Szerintem inkább az összhangulatot rombolom, ami jobbra nem vezet, csak rosszabbra.

Na ugyanez Budapest és a BKV esete is. Bármit rontunk le, mindenki bánja majd. Kicsit vagy nagyon, előbb vagy később, a rossz nem fog jobbat szülni.

Előbb-utóbb mi is így fogunk munkába járni

Nem tudom, ki mennyire van tisztában mostani melóhelyem hollétéről, elvileg igyekszem titokban tartani, nehogy ottani sötétben bújkáló ellenforradalmárok kollégák felismerjenek és könnyűnek találtassak valami meggondolatlan és ártatlan megjegyzés kapcsán. Most azonban mégis kivételt teszek, és csöppet sem visszakövethetetlen bejegyzést fogok publikálni.

Történt pediglen pont egy hete hajnalban, hogy a melóhelyen tisztázatlan okból tűz keletkezett az egyik emelet egyik konyhájában. Hogy egy konyhában mitől lesz "spontán" tűz, azt most ne firtassuk, állítólag az egyik a tűz időpontjában itt dolgozó dolgozó másnap reggel annak hallatán, hogy nem lehet felmenni a szintekre robotolni, így kiáltott fel: "De akkor a kedvenc lábasomat sem tudom lehozni!" Fantáziadúsabb nyájas olvasóimnak talán meglódul a fantáziája a kulcssazvak (lábas, tűzhely, villanyrezsó) de ez az egyezés csak a véletlen műve lehet.

Naszóval: a fél emelet kiégett, két napig csak mi dezinformatikusok voltunk bent, hegyekbe lapátoltuk az összeégett szántógépeket és monyitorokat, egereket és billentyűzeteket, hangszórókat és telefonokat. A legkifejezőbb kép díját a következő nyerte:

(m)elege lett

Neki is!

A kárelhárítás még mindig folyik, szerintem jó egy hónapig nem lesz emberi élet a Marson a szinten, addig meg kiloholjuk a lelkünket a sok leltározás meg selejtezés meg madzaghúzás alatt...

Tegnap mutattak egy riportot a nemtommi tévé híradójában. Volt vagy százezer kutya egymásra halmozva egy nem túl nagy tanyán, körülötte rétek, legelők, erdő, tele állatcsontokkal, kutyaszarral. Az arra élők nem merik gyerekeiket játszani engedni, egyrészt a fertőzésveszély, másrészt a harapiveszély miatt.

Valami bolond öregasszony vezeti a menhelyet, engedélye már évek óta nincsen. Most az önkormi felszólította, hogy rendezze az engedélyeket, vagy megszünteti (nem a nyanyát, a menhelyet). Megszüntetés esetén az állatokat nem altatják el, hanem külföldre szállítják. Öreglány mentegetőzik: "ha tudtam volna, hogy ez ilyen fontos... De megszerzem én az engedélyeket, istenuccse!" meghogy: "a kutyák a papírokból nem profitálnak, csak a tápból."

Ennek kapcsán kérdem én:

1. Mi a rákért adnak ki engedélyt egy falu közepére/szélére/százezer kilométeres körzetén belülre? Aki állatbarát, neadjisten elkötelezett kutyabuzi, az utazzon ki a rohadt dögjeihez saját pénzén húszórás sztyeppei zötykölődéssel, macsétával, gumicsizmában, szúnyogkencével talpig befedve.
   
2. Mi jogon erőszakolja rá magát és díszes kompániáját a falura? Tartott közvéleménykutatást valami efféle szöveggel: "Kimondottan óhajtja-e Ön, hogy lakókörnyezetében rühes, mocskos, esztelenül párzó és nyáladzó állatok vonyítsanak, üvöltsenek, ünnepnapokon tutuljanak, és Önt rettegésben tartsák?" és ha igen, mennyi volt az IGEN válaszok aránya?
   
3. Gondolom, a megszüntetés esetén a szállítás költségeit Öreganyám vállalja magára? Számoljunk csak: legyen mondjuk 500 kutya (nagyon alábecsültem), menjenek mondjuk Szlovákiába (a legközelebbi ország az Észak-Dunántúlon), kelljen csak egy kamion a szállításhoz (állatvédők tiltakozzatok!). MI pénz lehet ez? Pár százezer? És hova teszi? Komárno után szélnek eresztik az országút szélén őket? Fizetik az új menhely költségeit? Ugyan. Nevetséges, az öreglány ágrólszakadt senki lehet, talán ha egy századrangú alapítvány pénzelhetné. Marad a falu meg az önkormányzat.
   
4. És most kitör belőlem az evolucionista/kegyetlengyilkos/praktikus/zsugori. Ugyan miért ne lehetne elaltatni azokat a kutyulikat? Ahogy elnéztem, olyan huszadik generációs korcsok lehettek, ősapáik valahol az Urálon túlról jöttek, telente falkában vadászták a kisnyugdíjasokat. Rettenetes korcsokat képes a természet kinevelni, a Sátán Kutyája hozzájuk képest pudlikutya... Soha a büdös életben senki nem akarja, akarhatja majd örökbe fogadni őket. Nem volna humánusabb szépen elaltatni mindet védőoltással, mielőtt a másik ország sintérje teszi meg ásóval vagy csákánnyal? Ez is pénzbe kerül, de azért olcsóbb, mint a külföldi "nyaralás".

Általában szólva pedig: nem vagyok a Föld megmentése ellen, az állatokat is szeretem (ha nincs több neki négy lábnál), mégis néha úgy gondolom, hogy túlzásba visszük ezt a fene nagy állatmentést meg grínpíszkedést. Óvjuk/védjük a kutyákat/macskákat/nyulakat, holott tudomásul kellene venni, hogy igenis rohadt sokan vannak, és ennyi nem kell. Nem az a helyes hozzáállás, hogy "nééééé, mozoóóóóóg, véggggyűűűűűk meg, anyúúú!".

Van, amit nem kell ész nélkül ajnározni, hanem először rendet kell tenni köztük, majd a maradékot úgy szabályozni, hogy csak annyi kisztutya szülessen, amennyi kell, amennyit el tudunk tartani, amennyit élete végéig magunknál tartunk.

Dogzilla

Bármilyen drágacuki is egy állatkölyök, nem akkor teszünk vele jót, ha szétosztogatjuk (neadjisten eladogatjuk jó pénzért) idegeneknek, és széttárjuk a kezünket, hogy "én letudtam, nem az én dolgom többé", aztán meg szentségelünk a sok rohadt kóbor dög miatt. Felelősség, emberek, felelősség!

Mai fejmosásunk ezzel véget ért, reméljük, kellemesen elfáradtak.

Váljék egészségükre, viszontlátásra!

...ez egy baromság, a nyúlmódi szorgoskodás egészen mást jelent ;-)

na mindegy, vége a húsvétnak, megint meló van, itt vagyunk bent, mint a birgék, ülünk és várjuk, hogy jöjjön a jó idő ( 17:00 ).

A hétvége kimondottan  pocsék volt időjárásilag, szinte végig vagy eső esett, vagy a szél fújt, vagy mindkettő. Pedighát Bear lilahagyma-duggatással akarta múlatni az időt, hogy kiscsaládjának legyen betevő lilahagymija a nyáron, meg ősszel, meg a télen is.

Anyámék meglátogattak minket, ki nem mondottan ház- és pofavizit volt a cél, de jó hangulatban telt a csúcstalálkozó, úgy tűnik, tetszik nekik az új szerzemény.

Mackókám hétfőre teljesen megvadult, jó szokásává vált, hogy bármilyen (folyékony vagy szilárd) ételt/italt addig pépesít a szájában, amíg öblögetésre/lögybölésre alkalmassá nem válik, ekkor fogmosó mozdulatokat végezvén legtöbbször vagy félrenyeli, vagy kiköpi, vagy mindkettő. De ezt úgy kell elképzelni, hogy lehet a kaja akár spenót, akár parasztkolbász, akár szénsavas üdítő, csak a gurgulázó hangokat lehet kihallani az apró pofazacsik mögül. Először jópofa, aztán a harmadik trikó után ordítanivaló...

Most értesültem róla, hogy egyik kedvenc sci-fi íróm, Sir Arthur C. Clarke tegnapelőtt elhunyt 91 évesen Srí Lankán.

Sir Arthur!

Ezúton szeretném megköszönni Önnek azt a sok izgalmat, élményt, tapasztalatot és tudást, amit regényei, írása és munkássága nekem szerzett. Nem vagyok a szavak embere, de úgy érzem így látatlanban is, hogy a világ egy nagy elmével lett kevesebb.

Remélem, hogy ha van odaát, akkor Ön már találkozott a Rámával, látja a Gyermekkor végét, a Várost és a Csillagokat.

Jó utat kívánok ehhez, és köszönök mindent! Nekünk pedig itt maradt mindaz, amit hosszú élete alatt alkotott. Kár, hogy már nem lesz folytatása, de erről nem Ön tehet.
"- Nézd! - suttogta Chuck, és George felpillantott az égre. (Mert mindenben elérkezik egyszer az utoljára.)

Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok."

(Arthur C. Clarke:Isten kilencmilliárd neve)

Megint jön a nyúlrémálom, a rettegett húsvét.

Az Állatkert bejelentette, hogy idén már nem vesznek át megunt kisállatokat, hogy ezzel se bátorítsák az ilyenkor szokásos felelőtlen állatkísérleteket ("nem Pistike, a nyuszi nem akar a mosógépben bukfencezni!")

Ha én Ákomnak valaha is nyulat akarnék venni (mi a francnak, egy nyúl semmire se jó, csak megenni, smink meg eztet nem szeressük, úgy ám, Drágaszágom, úgy ám!), akkor csakis úgy, hogy már kész nyúlketreccel meg takarmánnyal várnám, és nem szobaállatnak, hanem kivehető, megsimogatható haszonállatnak tartanám, akit először simogatunk, nyuszmuszozunk, pár hónap múlva meg tarkóncsapunk és elfogyasztunk, avagy leadunk állatfelvásárlónak kutyakonzerv és bojtos mamusz céljára.

Ja! És mindezt közölném Mackófiammal is, hogy ne érje meglepetés.

Drága egyetlen fiam, Mackóka úgy két hete elment beszokni a bölcsődébe. Tette ezt azért, mert 1. Anya vitte, 2. mert nagyfiú, a pénz meg sosem elég, Anyának a GYES az lófüle, úgyhogy ment szegény, ahogy a lába Wagon-R vitte.

Szegényke, nem telt bele három nap, elkapta a szokásos bölcsis betegségek valamelyikét. Az, hogy ezek a nyavalyák hogyan, s miként élnek túl bármit, köszönhetően a felelőtlen és/vagy munkakényszerült szülőknek, az megérne egy külön misét, talán majd egyszer.

Úgyhogy Mackóka beteg lett, "taknya-nyála egybefolyt", ahogy azt a fínom városi nípek monnyák. Szegényke kigyógyult alig két hét alatt, ám egyvalami megmaradt: a köhögés.

Cicám elvitte dokinénihez, szerinte ez immunhiány, vagy efféle, és kezelni kell. Valami lehet benne, mert Vivinek is hasonló bajai voltak egész kiskorában, a drága lokális gyerekdokinéni alkoholízisében félrekezelte, úgy pár hónapig immunrendszer nélkül maradt hát a gyermek, szerencse, hogy azért köztünk leledzik a mai napig.

Úgyhogy Mickóka megy a nagy kivizsgálásokra, hogy megkezdődhessen a nagy Immunrendszer-erősítés.

Hajrá Mackóm!!!

Végre itt a péntek, abból is a vége, már ami a munkát illeti. Jó kis hét volt, szerdáig egész nap php-kódot bújtam, reszeltem, faragtam napszámban. Aztán meg hétvége közeledvén nem sokat csináltam, illetve mégis, azt, amit korábban mindig: user-support rogyásig.

Ennyi minden mellett nem sok időm maradt más egyébre, úgyhogy egész héten most először írok blogot, szánombánom, de már nem tehetek róla, Kukorica Jancsi e szavakat szólta.

Amúgy nincs semmi komoly, most nézem csak, hogy a blog látogatottsága lassan negatívba fordul, hamarosan meg kell kérnem embereket, hogy nézzék meg mán, hogy estére a statisztikában az látszódjék, hogy ma nem járt itt senki. Persze így jár az, aki nem reklámozza magát és blogját a nagyérdeműnek!

Nem szoktam politizálni, főként nem nagy nyilvánosság előtt (csak szeretnéd, barátocskám, ez a blog nem "nagy nyilvánosság" - A statisztika).

Most mégis kicsit szeretnék szubjektíve üzenni a választás győzteseinek:

 

GRATULÁLOK, HÜLYE MAGYAROK, MAGYAR HÜLYÉK!

 

Elhittétek, amit a nagy vezér mondott, most aztán megcsináltátok a "szerencsénket", erre az évre biztosan. Az általatok annyira gyűlölt Gyurcsány-ördög most mondta, hogy nem fogja a költségvetés a kiesett bevételeket pótolni. Úgyhogy aki a vizitdíj meg a kórházi napidíj ellen szavazott, annak azt kívánom, kerüljön körömfájásssal csak egy hétre kórházba, és lássa meg belülről, mit is csinált "kormányváltó hangulat" címén az országgal.

Nyertetek, baze, csak aztán meg ne bánjátok! A baj az, hogy nemcsak ti, hanem mindenki megnyalta...

(Ja és mielőtt: én is magyar vagyok, csak sötétkék. Együtt sírunk, együtt nevetünk, Arankám. Nincs ékszíj, de van Világtalálkozó!)

Közlemény vége.

Ez a vikend is olyan volt, mint a többi Sokminden történt ezen a hétvégén.

1. Mackókámnak péntek este óta nem ment a kakilás. Ennek bánatára szegényke mindenki életét igyekezett pokollá tenni, több-kevesebb sikerrel. Végül a jól bevált lázmérős trükk segített. Nem részletezném, aki hallja, adja át.

2. Nálunk nyaralt víkendezett anyósom. Szegény már nem tartja a gondolatok gyeplőjét teljesen a markában, úgyhogy volt néhány érdekes pillanatunk, nagyjából mintha kaptunk volna még egy pulyát kölcsönbe sógornémtól. Ja és vele jött a kedvenc pincsikutyája, a Döme, akit konszenzussal utálunk családilag, mert egy randa kövér dög, a legfinomabb falatokra rá se néz, mert állandóan torkig van etetve nasival, de anyósom szereti, ugyhogy jött. Mindenesetre kicsit éhesebben ment haza, mint ahogy jött... ;-)

3. Egész hétvégén esett az eső, vagy orkánlott, vagy mindkettő. Mindenesetre gusztustalan volt, az tuti, nem tudtam semmilyen háztáji melót csinálni. Talán majd a hétvégén...

Kedvenc melóhelyem a főváros történelmi negyedében található. Az itteni házak ódon lakásokat és még ódonabb lakókat rejtenek. Ebből fakadóan évente egyszer megjelenik a lomtalanításkor az itt lakók életének jópár köbméternyi, már nemkívánatos tárgyi emléke.

Most pénteken is ez történt, ki kellett mennem az egyik helyi szolgáltatóhoz, ám az odavezető ~200 méteres úton alig tudtam keresztülvergődni, mivel kishazánk jópár honfia és honleánya (nemzetiségi hovatartozásukról nem írok, mert ma már az is bűn, ha valakit cigánynak neveznek, holott az) elfoglalta a szemétdombokat, és nagyjából ötméterenként árgus szemekkel figyelték, ki mit akar ellopni az ő reménybeli szerzeményükből.

Félreértés ne essék, nem érdekel engem, hogy ki milyen módon űzi a hulladékbeszerzési és -újrahasznosítási menedzseri munkáját, sőt az sem, hogy ezt milyen etnikumból származóan teszi. Ami baromira zavar, hogy ez a munka régen egy megtűrt, de a végzői által is elfogadottan suttyomban végzett tevékenység volt. Kirakták, odament, felpakolta, eltűnt. Ma meg? Ha kicsit tovább nézek rá egy érdekes régi tévére, akkor a megkéselést kockáztatom, hiszen "bázé, otthol á (tizen)kilénc gyárék várjá á káját, néhogymá é'vigyéd!"

Azt meg sem említem, hogy ezek a "menedzserek" szanszét dobálnak mindent, és csak a zsírosabb cuccokat viszik, a többit meg szétterítik olyan húsz négyzetkilométeren, egyenletesen. Szerencsétlen köztisztaságiak meg hadd rohadjanak meg a munkában, mire összeszedik...

Mindent összegezve, én igenis ilyenkor odaállíttatnék egy rendőrt, aki igenis a körmükre néz, hogy mit csinálnak, ha már dögevészkednek. A nevében is benne van: rend-őr, ez a dolga, ha az önkormi megszervezi a lomtalanítást, ezt is mellécsaphatná szolgáltatásként, nagyban javulna az emberek közérzete is.

Vagy túl sokat várok? Lehet...

Alant vagyok látható, amint jól szigetelt varázslóbarlangom magányában egy hatos szintű "Sötét Istencsapása Jéggel és Kis Napernyővel" varázslat előkészületeit végzem. Jobb kezemben a lábaimnál kuporgó túlvilági démon pórázát tartom (a démon a képen nem látható!)

 

(A képet kétbalkezes famulusom készítette, aki híján van minden technikai érzéknek, emiatt csak nehezen vehető ki félelmetes szemöldököm és szálfatermetem, valamint mitológiai hősőkét megszégyenítő arcélem. A famulust a varázslat befejeztével illatos olajokba mártott cipőfűzőkkel korbácsoltam halálra.)

Megkezdődött hát a nagy verseny: ki hova juthat be a soksok nagyonnagyon szuper középiskola közül.

Tegnap és -előtt Vivivel berándultunk az Astoriához, hogy felvételi kísérletet tegyen az Apáczai patinás falai közé. Saját véleményem az, hogy nagyon patent kis iskola, sokkal jobban tetszik, mint a Városmajori, ennek van íze, bűze.

Vivi derekasan megküzdött a felvételi kérdésekkel, saját elmondása szerint nem sikerült neki, de hát tudjuk, hogy ő mindig alábecsüli magát. De még ha valóban nem is volt fényes győzelem, a színötös bizonyítvány meg a központi felvételi azért csakcsak elég lesz ahhoz, hogy behíjják egy szóbelire. Majd meglátjuk.

Amúgy a körítés jól telt, az esemény előtt bekóbászoltuk a belváros nagybetűs részét. Voltunk mekiben, mert Vivi éhes volt, aztán láttuk a tengert Dunát. Én ott szobroztam két órát a folyosón, közben loptam a jól megérdemelt, de kevéssé védett drótnélküli internetet. Esemény után kaptunk egy-egy gyrost, megettük, nekem kirepedt mindkét nap a számon lévő seb, úgyhogy kircsi lehetett, amikor bementünk az Astoriánál a mekibe, hogy Cicámnak almástáskát vegyünk, én meg ott rendeltem véres szájjal, úgy, hogy nem is tudtam róla. Vivi utólag szólt, úgyhogy véresszájú ügyfél voltam :-)

 

Az elmúlt hét szorgos, jól megérdemelt rabszolgamunkával telt. Vettem ki egy hét szabadságot, mivel a tél szégyenszemére amióta beköltöztünk, csak sötétben láttam a házikónkat. Tudván tudva  Sejtvén sejtve, mekkora  szemétdomb van elrejtve az udvaron, már jóelőre kinéztem magamnak ezt a remek februári hetet, és szabit kértem rá kies munkahelyemtől.

A korábban kivágott ócska tujákat és leélt gyümölcsfákat szépen legallyaztuk, halomba hodtuk, és némi gázolajjal remek kis tábortüzet raktunk. A majd 10 köbméternyi lombból nem maradt, csak egy méter átmérőjű hamuhalom (jó szó!).

Rendeltünk egy 8 köbméteres konténert, remélve hogy elég lesz, aztán amikor kihozták, már láttuk: nem eszik olyan forrón a konténert. Hiába volt bazinagy, a szemétdombnak, amelyet hamar összedobtunk az Öreg (én már csak így hívom, néha/gyakran kiegészítve vallásos/szülői/elmeállapoti jelzőszókkal) gyűjteményéből, alig a fele fért fel. Volt ott régi hűtőgép kukacneveldének átalakítva, öreg nemtommi telefurkálva villanyégőkkel, kb. félezer kilométernyi kábelek, petróleumban kígyóbőr, kutyafekhelyből báránybekecs, Lindablemezes kutyaház (alig bírtam szétverni), sitt, szemét, törmelék, vagy ötven ház komplett tetőcserép-maradéka, némi egérszar és -vizelet dobozba zárva, bébikajmán, orrszarvúpöcs reszelve, szarvasagancs, öregnéne csőben sütve. Iszonyú volt!

 

Összeszedtük, elkezdtük, pakoltuk.
Elfáradtunk, pihentünk, folytattuk.
Raktuk, hordtuk, anyáztunk.
Raktuk, hordtuk, teáztunk.
Raktuk, raktuk, raktuk.
Megtelt. Úristenezmégafelesincs.

Újat kértünk. Ja: a diófa, ami a kapu előtt nőtt (szó szerint) enyhén meg lett metszve, mivel a platóskocsi nem fért be, úgyhogy nekiestem, felmásztam, megint nekiestem, kisfűrésszel majommód (fél kézzel és lábbal lógaszkodva farkammal kapaszkodva egykézzel lehegedültem vagy két tonna fát. A mai napig csepegteti szegény a levét az utcára. Egyszer majd csak eláll...

A második volt a mi emberünk, akarom mondani konténerünk, azt úgy meghordtuk, hogy nem is maradt semmi szemét a szemétdombból.

Aztán pénteken elindultunk Diósdra gázórát átiratni (érted?!? Diósdra! Pátyról! van vagy soksok kilométer út! Noooóóóórmális, Margit?) Elindultunk, gyorsan haladtunk, megálltunk az emnulláson. Megáll, vár, ötméter, megáll, vár, tízméter. Mindezt vagy kétszázszor. A rádió szerint egy vakegér teherautós kiöntött párezer liter gázolajat valahol Szigetszentmiklósnál, úgyhogy saccra az egész város plusz párezer kamionos ott állt az M0-s körgyűrűn, élő koszorúval szegélyezve nemzetünk fővárosát. Anyáztunk, mivel annak ellenére, hogy vagy két órával zárás előtt indultunk, zárás előtt tíz perccel már ott is voltunk. Ott már csak Cicámnak kellett meggyőzni a helyi Bonaparte női megfelelőjét, hogy vegye vissza hivatali hatalmi egóját, nagynehezen átiratta hát az a rühes órát is. Mackóka dícséretes módon tűrte a dugót meg a várakozást, aztán szépen el is aludt.

 

 

Hétvégén már csak a szokásos anya/anyóslátogatás és kupifelszámolás maradt. Mit mondjak, elég is volt ennyi. Bejöttem pihenni a melóhelyre, ahol minden munkám szépen megvárt, semmit nem csináltak meg előlem :-)

Ez itt most nem lesz olyan szép lírai, de nagy poén (szerintem):

(Ja és én műfordítottam!!!)

Orvosi szerelmes dal

A fitymagyulladásom mindig emlékeztet rád,
Bár tudom, hogy lágyfekélyt ragasztottál rám.
A szívem az NSU*-é lett azon az éjszakán,
Hiányzol, drágám, ugye, felépülsz nemsoká?

*NSU= nem specifikus húgyúti fertőzés

A tripperes altájékom nem fájna annyira,
Ha pisiléskor néha azért valami csurranna.
Az orvos szerint a bubópestisem nagyon rémes
A zacsim narancsszínű, a golyóm meg pépes.

A szívem nagyon gyengéd, bár eléggé leépült,
Bár fertőzöttek voltunk, mindkettőnk megszédült.
Meghalok a szerelmedtől, fájdalmaim nagyok,
Eladnám a holttestemet, de agylágyult vagyok.

Péniszszemölcseim, a herpeszes sebeim,
A gombás fertőzésed; mikor látlak megint?
Az emlékedtől viszketek, ó drága vérbajunk
Mindketten azt hazudtunk: nincsen semmi bajunk!

Mindenem odaadnám szifiliszes csókodért
Végbélherpeszt adtál, mikor csuklód hozzám ért
Hüvelygombáidtól ott lent érzek minden porcikát,
Csiganyomos a nadrágom, milyen bacit adtál át?

folytatnám, ha nem haragszik meg senki:

 

Galaxis-dal

Ha ön szerint az élet szomorú,
Vagy nem találja a helyét a világban,
Ha a többiek buták és értetlenek,
Vagy ha már mindenből elege van:

Akkor gondoljon csak arra, hogy a bolygó, melyen állunk,
A Nap körül körbe-körbe jár,
És a Föld is mozog, sőt nagyon gyorsan forog,
S míg világ a világ, ez így lesz már.
A sok bolygó és a Nap mind egyre csak halad,
És velük együtt mi is utazunk,
S a sok galaxis közül, mely rendelkezésre áll,
A Tejút-rendszer lett az otthonunk.

Százbillió csillag ugye nagyon-nagyon sok,
Mégis ennyi van a Tejút-rendszerben,
Amely faltól falig százezer fényévnyi hosszú,
És elvékonyul a széleken.
A középpont és köztünk van harmincezer fényév,
S mi forgunk a centrum körül,
Kétszázmillió évenként teszünk meg egy kört,
És a galaxisunk csak egy a sok közül.

Az Univerzum tágul, és egyre nagyobb lesz,
Kétoldalt, meg lenn és fönn,
És milyen kicsi volt az esély, hogy úgy hozza a szeszély,
Hogy az élet itt, a Földön létrejön.
Hát gondoljon csak arra, hogy az milyen nagy csoda,
Hogy éppen ön megszülethetett,
És reménykedjen abban, hogy valahol az űrben
találnak majd okos lényeket,
Mert sajnos itt, a Földön nincsenek.

Talán unalmas lehet az antivallásos meggyőződésem, illetve annak itt fellelhető manifesztálódása (de szép szó is ez), de nem tudok elmenni szó nélkül a Monty Python-féle remek kis egyházbosszantó dalocskán:

 

All things dull and ugly, All creatures short and squat, All things rude and nasty, The Lord God made the lot. Each little snake that poisons, Each little wasp that stings, He made their brutish venom, He made their horrid wings. All things sick and cancerous, All evil great and small, All things foul and dangerous, The Lord God made them all. Each nasty little hornet, Each beastly little squid, Who made the spikey urchin, Who made the sharks, He did. All things scabbed and ulcerous, All pox both great and small, Putrid, foul and gangrenous, The Lord God made them all. AMEN.

Az összes buta és csúnya dolgot, Az összes rövid és tömzsi lényt, Az összes durva és komisz dolgot Az Úristen teremtette. Minden egyes mérgeskígyónak, Minden csípős darázsnak Ő adott kegyetlen mérgeket, Ő adott szörnyű szárnyakat. Minden beteg és rákkeltő dolgot, Minden nagy és kis gonoszt, Minden romlott és veszélyes dolgot Az Úristen alkotott. Minden gonosz kis lódarazsat, Minden vad kis polipot, Ki alkotta a tüskés tengeri sünt, Ki alkotta a cápákat, Ő tette. Minden ótvarost és fekélyest, Minden kis és nagy himlőt, Bűzlőt, romlottat és üszköset Az Úristen alkotott. ÁMEN.

 

Idestova öt éve vagyok jelen melóhelyemen alkalmazásban. Szó se róla, volt már részem itt is "nehéz napokban", de azért nem panaszkodhatom: jó kis csöndes hely ez, kevés az igazán nehéz meló, és főként nem buszogatnak lépten-nyomon.

Ma reggel filóztam el a liftben (öt emelet kb. másfél perc :-) hogy eddig volt ugye aszongya a Kőbányai Gyógyszergyár (ma Richter), a Mezőbank, a Budapest Bank, aztán megint Budapest Bank, aztán az SG Hungária Bank, aztán meg ez, amit nem publikálok.

Soha nem akartam melóhelyről melóhelyre ugrálni, igazából mindig ki voltam egyezve (egy kivétellel) a körülményekkel, a fizetéssel, mindennel. Én lehettem volna a régi átkos mocskoskommunistagyalázatosfujjfujj időkben a törzsgárdista, a talapzat, a kőszikla egy munkahelyen. Megkaphattam volna a nyugdíjba vonulásom alkalmával az arany zsebórát a főparkigazgatótól, ami nagy szó ám.

Valahogy mindig úgy alakult, hogy max. 5 év után mennem kellett, hogy átszervezések, hol cégmegszűnés, hol pedig egészségféltés okáért (nem szerencsés ösztrogént belélegezni heti hat napban egy életen át: az álmoskönyv szerint a férfiembernek hatalmas mellei nőhetnek, aztán hordhat cékosarat élete végéig, de az meg kényelmetlen, ha a gumírozás becsípi a szőrt a hátán...)

Úgyhogy most itt vagyok, dolgozom, mint a güzü, és csak remélem, hogy nem kell a közeljövőben továbbhányódnom az élet rögös hullámainak útvesztőiben, hogy a megfelelő képzavarral éljek.

 

"Vagy bele kell nyugodnunk, hogy a valóság ebben a világban igazságok és véletlenek ismeretlen arányú keveréke, amit egy vak és süket óriás rázogat fületlen cserépkorsóban?"

Zsoldos Péter: Távoli tűz

Elég volt, kész, vége, nincs tovább. Az élet értelmetlen, kusza, kiismerhetetlen gordiuszi csomó, melyet nem lehet, és nincs is értelme átvágni. Befellegzett, elfüstölt, legjobb, ha mindenki lefekszik a földre, és nem mozdul többé. Csalódtam hát ismét, és ismét a blogmotorokban.

Vala pediglen azúr mostmúlt esztendejében, hogy tekéntetemet vetettem vala hiábavalóságok fertelmes halmazára, és végtelen gőgömben kezembe akarván venni saját ensorsomat, megtagadám ismét az ősi tanításokat, és menék vala a hiábavalóságoknak Atyjához, a simaszájú extra.hu-hoz. Tettem vala peniglen ezt mindannak okául, hogy gondolatim tárházának új otthonára leljek, amint az megígértetett vala még Mózesnek a harmadik kőtáblán.

De jaj, vígságom napjai tovaszállanak vala, és felismerém: e tárnak helyén lehetetlenség az időzített szkripteknek futtatása, s más, kerülő módszereim is sorra kudarcot vallának sorra. Ábrándjaimat mint füstöt és hamut kergette szerte a csalódás bús szele.

Visszatérek hát az ősbölcsőhöz, az őslevestől fortyogó katlanba, minden posztok ősanyjához, a Magna Máterhez, aki boldogan öleli kebelére minden tékozló gyermekét: üdvöz légy újra, ó blog.hu ! Fogadd magadhoz gyermekedet, és bocsásd meg az ő nagy hűtlenségét.

Hála néked, és dicsőség, ó Könyörületes!

 

 

Az imént tonercsere miatt lementem egy ritkán látogatott dolgozó szobájába. Amint beléptem, pont olyan illat volt bent, mint annak idején szegény rég meghalt keresztanyámék házában (no nem akkor, amikor már meghalt, nem).

Rögtön beugrott a sok-sok ott eltöltött nyaralás emléke, a málnaszörpös vérszerződések a tábortűznél, szalonnasütések, légpuskázások, csúzligyártások, barackszedések, tyúketetések, esős napokon hasonfekve olvasások, családi pecázások emléke.

Idestova negyven leszek (kimondani is rémes), de ilyen alkalmakkor még mindig kiskölyöknek érzem magam, és az azóta eltelt idő mintha meg sem történt volna…

Hiányoznak azok az idők a maguk felhőtlenségével, és tudom, hogy nekem ezek már nem jönnek vissza. Remélem, azért a kisfiamnak lesz sok ilyen negyven évre szóló emléke.

Így utólag-hasztalan is köszönöm keresztszüleimnek mindezt a sok élményt!

Most kapartam le a lift falát kínomban.

Történt peniglen, hogy ülök a helyemen és csinálom a dolgomat. Csörög a telefon, régről ismert “poweruser” telefonál:

PU: -Elállítódott az Internet!

ÉN: -???

PU: -Hát nem jön be a telefonköny…

ÉN: -Állj, a telefonkönyv három napja nem megy, tegnap írtunk tájékoztató körmailt, dolgozunk rajta!

PU: -De az egész internet el van állítva, valaki belenyúlt a gépembe?

ÉN: -Mi történik pontosan?

PU: -Hát semmi.

ÉN: -De mégis, az IE elindul?

PU: -Nem tudom…

ÉN: -Hogyan indítod az “internetet”?

PU: -Megnyomom az e betűt.

ÉN: -(gondolkodik)(rájön, hogy az IE ikonját nyomja meg)És mi történik?

PU: -Semmi.

ÉN: -(kapar egy kis falat)Nem indul el semmi, nem jön föl ablak?

PU: -Hát de, csak az nem jó semmire.

ÉN: -Mert?

PU: -Valami furcsa kék jön be, mindenféle szöveg, talán angol? Nem értem…

ÉN: -Akkor föntre, ahol be lehet írni dolgokat, írd be, hogy google.hu. Mi történik?

PU: -(vár két percet, szuszogás, lihegés)…Nem tudom.

ÉN: -(ÁÁÁááááúúúúúúűűűűűűűűűűkrrrrhuúúú(csikorg))Várj, lemegyek…

PU: -De nem kell, csak mondd meg, mit tegyek, megcsinálom!

ÉN: -(Véreres szemek befordulnak)Nem, lemegyek.

Kiderült, hogy valamiért az MSN.com lett az induló oldal, nem volt menüsor, állapotsor, hivatkozások, egyáltalán semmi, viszont a Kedvencek szélesre volt tárva, szinte már tátongott, az IE ablakának 90%-át elfoglalta. nem csoda, hogy nem értette szegény, mi történik valójában.

Mindent rendberaktam, hálálkodott, eljöttem. A liftben sűrű hosszanti kaparásnyomok vannak azóta.

Another satisfied customer :-)

Megtörtént, amitől mindig is tartottam: szombaton délben kalbászevés közben porrá tört az amúgy is ratyi állapotú jobb felső bölcsességfogam. Úgy nagyjából egy órán keresztül kapargattam a falat kínomban, bevettem három algopirint, az végül elnyomott annyira, hogy hirtelen elaludtam, Cicám ébresztett fel, amikor hazaért, tudniillik szegény éppen vizsgázott aznap, Bákommal voltunk kettecskén otthon.

Felébredtem, kerestünk egy ügyeletes fogorvost, elmentünk.

Kivésték, kiesett, örültem.

Örülök most is, mert már nem fáj, nem kell félnem, hogy mikor megy szét, és végre évek óta nem b*ssza a szám belsejét szét az a nyavalyás 45 fokban kifelé álló feleslegfog.

Örvendj, egész Természet, megváltásod elérkezett,
zúgjatok mind, óh ti berkek, nádasok,
Mackó foga már közel sem olyan sok!

Ilonka néni, az osztályfőnök kíváncsi, hogy a tanítványai hogyan ünneplik a karácsonyt. Először Gazdaghffy Pistikét szólítja.

“Mondd csak, Pistike, mit csináltok otthon karácsonykor?”

Pistike feláll és így felel:

“Tetszik tudni, Ilonka néni, én és a két kisöcsém szüleinkkel beülünk a Ford kisbuszunkba és elmegyünk az éjféli misére, ott karácsonyi dalokat éneklünk. Utána adakozunk a templom előtt a szegényeknek. Aztán amikor hazaérünk, addigra a szépen feldíszített karácsonyfa alatt ott sorakoznak a szebbnél szebb játékok mindhármunknak. Körbeálljuk a fát és nagyon boldogok vagyunk.”

“Ez nagyon szép, Pistike”, mondja Ilonka néni. “Most te mesélj nekünk, Csóré Gáspár, ti mit csináltok karácsonykor?”

“Nálunk egész évben alig van ajándékozás, a szüleim nagyon szegények, a tizenkét testvéremnek ruhára is alig jut pénz. Mások levetett ruhájában járunk iskolába, anyukámék nem jönnek ki a segélyekből, a gonosz pultosnéni mindig elveszi mindenüket. De karácsonykor azért anyukámék kitesznek magukért, olyankor mindenki kap valami szép és nagyon drága játékot, igaz, utána mindig sokat kell koldulnunk a templom előtt…”

Ilonka néninek eszébe jut, hogy van ám az osztályban egy zsidó kisgyerek is, akit nem szeretne kihagyni a beszélgetésből.

“No és ti, Goldenberger Móricka, mit csináltok karácsonykor?”

Móricka így felel:

“Hát, nálunk elég unalmas minden évben. Apukám hazajön az irodájából. Mindnyájan beszállunk a Rolls Royce-ba, elvisz minket a játékgyárába. Belépünk, végignézzük az üres polcokat, aztán elénekeljük a “Micsoda barátra leltünk Jézusban” kezdetű dalt. Végül mind elutazunk a Bahamákra.”

A hétvégén (vasárnap) remek kis ónoseső hullott picinyke országunkra. Csak referenciaképpen: az eldőlt seprűnk nyele nincs két centi vastag, eső után volt vagy négy. Cumiautomata extra síkosítóval rendel az egész országnak!

Egye fene: az ember fog pár mázsa konyhasót vagy hamut vagy fűrészport vagy orrszarvúszarvport és széjjelszórja, aztán gyalogol, szemébe röhögve a télnek meg a lábtörésnek. Megszoktuk, ismerjük, tavasszal majd harminc centi őskövületet lehet a járdákról ellapátolni a hóolvadás után (erről eszembe jut a Charliekutyás sztori, hogy szegény, udvarunk nem lévén amikor ki volt kötve a ház elé, mindig a szomszéd udvarára kullantott, bele a hóba. Az egyik télen egy réteg kula/egy réteg hó volt a tortaképzés alapja, tavasszal meg a szomszéd bokáig járt a kakáliában; perrsze felszedtük időben).

Egy bajom van csak az egésszel: az önkormi egyik alapvető dolga volna, hogy legalább amikor telente egyszer hó/jég/istennyila esik, felszórja azt a rohadt utat sóval, vagy bánomisén: kockakővel, vagy akár rakétaüzemanyaggal. De nem, leesik a hó, eltelik fél nap, addigra szétszánkázzák, letapossák, kicsúszkálják, felolvad, visszafagy, nyugdíjas mamóka belefagy, bundáskutya belehugyozik, egyszóüval minden megtörténik vele, és akkor az önkormi széttárja imaginárius karját, hogy kérem, ezzel már nem lehet mit kezdeni. Tavaszig a szórókocsi nem tud kijönni a fűtött garázsból, az első napsugarak meg felszínre hozzák az elveszett kiskölyköt hóekéstől, a lefagyott kutyaszart kissapkástól, az elejtett kapukulcsot fűrészporostól.

Nem volna egyszerűbb az önkormányzatnak inkább a hóesés elején nem tűrni balsorsa minden nyűgét s nyilait és kiszállni tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vetni nekije? Újat mondok: azér van az a szájbavert sószórókocsi, nem a zsíroskenyérhez!

Íme az alábbiakban megtekinthető a Mein Kampf 2008. évi pátyi kiadása, egynapos kemény munka gyümölcse:

Arról már nem beszélek, hogy ha mindez elolvad, Cicám így fog kiállni a kocsival a kertből:

Nem értem, miért érzi mindenki kötelességének, hogy szilveszterkor mint a magukból kivetkőzött állatok igyanak és durrogtassanak és tomboljanak? Mitől más ez a nap, mint a többi?

Én a magam részéről a mellékelt ábra szerint múlattam az időt, lelkem csendességében, szolidan. Megvallom, nem is hiányzott az a nagy felhajtás…

Sokadik blogváltásom ez már.

Elegem lett megint abból, hogy a blogbejegyzéseimet nem tudom archiválni, ezt nem kezelte tisztességesen sem a blog.hu, sem a blogger.com, pedig hát nem olyan nagy elvárás ez szerintem.

Emiatt most itt ülök az extra.hu szerverén, és Wordpress-ben nyomom a szentszöveget. Én ellennék valami kisebb blogmotorral, csak azokat magyarítani kellene, én meg már magyarítottam eleget korábban, most nem vagyok hajlandó ezt is, úgyhogy maradt a Wordpress.

Bocsi mindenkitől, nem akarok én sokat ugrálgatni, remélem egyelőre ez az utolsó.

Nem kell rosszra gondolni, csak annyit, hogy Bogyó még tavaly(előtt?) kapott valódi faterjától két “lómai gyeltyát”, hogy lője el, azóta a szekrény tetején romlott, egészen a kőtöccködésig, amikoris megtaláltuk.

Jelentem, most szilveszterkor ellőttük. Baromi büszkék voltunk rá, még sosem volt piromániai eszközünk üzemeltetve, kivéve a csillagszórót, úgyhogy naon jó volt.

Kivittem, leszúrtam, meggyúlt. Felszállt, tyűűűűű, pukkk, mindezt kétszer hatszor. Csak álltunk, “Ááááááh, Óóóóóh, gyönyörűűűű, aztnéééééézd, Mackóláttad?” Látta, nem nagyon érdekelte.

Jó is volt ez nekünk egészen éjfélig, amikoris a kőgazdag/újgazdag pátyi szomszédok úgy nagyjából az augusztus 20-i tüzijáték és a második világháború közé eső fergeteggel köszöntötték az újévet. Ekkor Cicámmal egymásra néztünk és rettenetes röhögés vett erőt rajtunk. Mi büszkék voltunk a tyűűűűűűpukk-ra, de beláttuk annak csekélyke befolyását a világtörténelemre.

“Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!”

Említettem volt, hogy vakaródzós hangulatba estem a költözködés előtt pár héttel. Nem részletezném, csak annyi leírást, hogy szegény csárlikutyánkat ennél kevesebbért kellett elaltatni (na jó, a levedző gennyes bőr azért durva volt, szegénykém!)

Egyszóval majdnem a rühes rókákra hajaztam fénykoromban, és bármit csináltam, az istennek se akart elmúlni. Kentem én popsikrémmel, hintőporral, szájfénnyel, uszadékfával, macskabengegyökérléfőzettel, nem múlt, hanem egyre terjedt a térdemről egészen mindenhova, még a könyököm és az alkarom se kapott kegyelmet.

Az okát meg főként nem tudtam, gyanakodtam én gyapjúszőnyegre, öblítőre, kínai kajára, rühre, demodexre, lelkiválságra, bármire. Viszont ezek közül bármelyiket is küszöböltem ki, akkor se lett jobb, csak vakartam és vakartam és vártam, hogy valaki mikor fog elaltatni :-\

Aztán ahogy átköltöztünk, lassan alábbhagyott, de mint engedelmes férj, hallgattam Cicámra, aki szerint azért “lássa már egy orvos is”. Belementem, hogy átmenjünk Bicskére egy bőrnemibeteg szakgyógyászhoz. Bejelentkeztünk kőtöccködés utáni hétfőre du. 4-re, majd aznap lemondtuk, átkértük magunkat szerda 4-re.

A kívánt időben megjelentünk, a betegirányítóban borítékoltak kartotékoltak és befizettem a 300 ezüstöt. Felmentünk a dokibához, előtte soktíz ember (terjed a szifilisz?), dejó, két perccel múlt 4, mi jövünk! Kiszólnak, hogy “Bazseva Gáspár”, vagy efféle, kérdek: “4-re van időpontom, bemehetnék?” Dokibá és asztensnő összedugja… a fejét, számtógépkopogás, hümmögés, “hátmaga bennesincs, öt után szívesen!”

Fejem liloid lett, mondom, “kétszer kértünk időpontot, legalább a nevem benne?” “Hátnem, bocs, nemtudjuk, nemérdekel, jóválasz?”

Begurultam, mondom Cicámnak, menjünk innét, de 300 pénc vissza ám! Betegirányítóban soktíz ember sorban, újabb kankóáldozatok lehetnek. Mondom, én ide be nem állok, rohaggyékmeg a magyar “egészség”ügy, költsék gyógyszerre (arra fogják) azt a pénzt. Dúlfúlva hazamegyek.

Most mondja meg valaki, mi a tökömnek kérték el a telefonban a nevemet, anyámét, szemigszám, tbszám? Honnan szopta ki (van sejtésem) az asszisztens az időpontokat? Mibe telt volna be is írni engem a gépbe, hamár?

Most szent fogadalmat teszek, hogy az elkövetkezendő tíz évben se beteg nem leszek, se lábamat nem töröm, és ettől megvédem minden családtagomat is. Az egészségügy meg rohaggyék meg ott ahol van. Én már több éve hangoztatom, hogy két hónapra mindent be kellene zárni, tisztára söpörni és újraindítani a rendszert.

A számítógépeknél ez bevált módszer…

Mivel ez nagyon divatos már soksok éve, ezért én is az alábbi fogadalmakat teszem:

1. Nem fogok káromkodni, b’sszameg!

    

2. Rendes leszek a kutyánkhoz

    

3. Rá fogok szokni a dohányzásra (valami hasonlót? rengeteg embertől hallok, lehet benne valami)

    

4. Többé nem iszom, csak ha kívánja a szervezetem

    

5. Nem viselek lila úszósapkát munkába menet

    

6. Minden embert szeretni fogok, velem szembeni viselkedésétől függetlenül

    

7. Idén nem veszem el a szomszéd tévéújságját a postaládájából

    

8. Év végén több fogadalom fog eszembe jutni, mint most

 

Nem jut több az eszembe, de ha ezeket betartom, tudom, hogy jobb ember leszek!

 

Amúgy meg mindenkinek BÚÉK!

Hát elkészültünk. Átköltöztünk, ott vagyunk, megkönnyebbültünk.

Az egész egy ködös szombat reggel kezdődött. Énöcsém már a megbeszélt időpont előtt a ház előtt állt, várt. Megfagyott, de nem jött volna be, mondván: nagyon sötét volt még, meg a reluxa is le volt húzva. Inkább megfagyott. Janisógor kicsit (nagyon) késett, de jött, sőt, neki köszönhetjük, hogy kész lettünk, mert egy füst alatt lustaságból hozott három hórukkembert is a brigádjából, akik egész nap elmentek egy pizzával és kevéske vízzel (Cicám bélízét (Bailey’s, gy.k.) bezzeg felitatta Jani az embereivel, mondván, húzzátok meg, ilyet még úgyse ittatok, mintha legalábbis kannásbor lett volna, még ilyet, azt a drága piát!)

Én voltam a kiindulási ponton a koordinátor, én szedtem le, ami még a falon volt bútor, mindent szétcsavaroztam, fáztam, vártam. Öcsém volt a sofőr, mert ő tud teherautót vezetni, az emberek rakodtak, Jani meg mindig ott volt és irányított. Remek kis csapat voltunk, bár nem is láttam őket, folyton úton voltak.

Látástól mikulásig ment a rakodás, jöttek a hírek, hogy az “új” ház már tele van, de én nem hittem, ugyan, van ott még hely. Este én is átmentem, nem volt. Cicámmal addig legóztunk, amíg sikerült egy ágynyi helyet kiszöszölni, aznap halomban aludtunk, mint az eszkimókák. Szó szerint, még a kutyánk is ott volt a kupac tetején!!!

Azóta éjjel-nappal pakoltunk, odakint mínusz 5 fok, odabent plusz harminc és az univerzum hőhalála között valahol, irgalmatlanul be lehet fűteni a házikót, a pincében fatüzelésű kazán várt minket. A házban és mellékházban no meg az udvarban található több fatelepnyi bútor és gerenda és törmelék beköltözésünk óta alig fogyott, viszont “fő a biztonság” felkiáltással rendeltünk 50 mázsa fát is, ha igaz, ma hozzák ki.

Miután nagynehezen szétbútoroztunk (ennek az ellenkezője szokott történni általában), elkezdtük felbontani a korábban sebtiben megtöltött dobozokat és zsákokat. Mit mondjak, megint igaznak bizonyult a mondá, miszerint amit nem használsz fél éve, az nem is kell igazán. Valóban, millió csilivili dolog gyűlik össze egy háztartásban akár csak öt éva alatt is, nos ez nálunk háromszorosan igaz. Bogyó dobozain csak azt láttuk: “Bogyó, törékeny”. Amikor kibontottuk, kiderült, hogy van benne gumikacsa, napszemüveg, ólajtó, asztalsarok, bagolyköpet, kolduspúpja, miegyéb. De ez mind kell neki. Ű tuggya.

Egyszóval most itt vagyunk, tök jó, mire elrendeződunk véglegesen, jön a tavasz és kezdhetjük a felújítást, mert az biz akad bőven. Hogy az egy hét alatt mennyi vizet, villanyt, gázt, csatornát, tévét szereltem, szóljon majd egy másik kiselőadás.

Ágyeszbugyesz, sziasztok.

Egyszerűen nem jutok szóhoz. Szó szerint nem, látható, hogy ezer éve nem írtam semmit a blogomba, de ha nem jutok hozzá… Azért megpróbálok pár dolgot közölni a következőkben.

1. Most szombaton költözünk át Pátyra. Végre cca. egy hónapos késéssel a vevőnk fizetett, mi foglaltunk, részletfizettünk, bankhiteltigényeltünk, várunk és közben költözködünk. Cicámnak vizsgaidőszak, Bákomnak nyűgös időszak, Bogyónak pályaválasztásiidőszak, nekem meg emberhalálidőszak. Csupa időszakos probléma. Holnaptól szabin vagyok, látástól mikulásig dobozolás meg bútorszétszedés meg költöztetés a feladatom, szombaton teherautó és két rokon vár majd. Jó lesz.

2. Valamitől allergiás lettem, vakarom magam mint állat. Gyanakodtam már a gyapjúszőnyegünkre, öblítőváltásra, stresszre, régholt kutyusunk bosszújára, de a tény marad: szétvakarom a mindenemet. nem baj, majd egyszer már eljutok bőr és nemibeteggyógyászhoz, és majd ő jól meggyógyít.

3. Kaptam a melóhelyről egy szuperkütyüt használatra, http://www.oqo.com. a Model 02-est kaptam, ez az e2 amerikai változata, marha jól jön ki, amikor a távolsági buszon a vindóz bejelentkezési hangja megszólal. Most már csak azt kell kivárnom, amíg valaki leszállás után kicsavarja a kezemből a cuccot, bár nem adom majd könnyen, azt garantálom :-) Ezzel be tudok lépni buszozás és rafting meg K2-megmászás közben is a benti hálózatra, és helyreteszem az elromlott dolgokat.

4. Szintén melóhelyről egy Sony-Ericsson P990i jött hozzám, jó kis telcsi, nekem bejött, mások nagynak/nehéznek/lassúnak tartják. Na ja: ők nem olvastak e-könyveket külön kütyükön hazafelé a buszon. Ez mindent überel, all-in-one.

Hát, nagyjából ennyi, nem akarom én hanyagolni a naplómat, csak nincs energiám már jó ideje, majd talán ha átköltöztünk, akkor több is jut erre a célra.

Ha addig nem jelentkeznék: mindenkinek nyugis ünnepeket kívánok!

Bear

Jó ideje nem láthattátok nagybecsű soraimat a MedWebLogon. Ennek oka egyszerű: nincs energiám, se sok, se kevés írni. És most mégis utolsót húzok duracell-kulacsomból, és megírom, mi történt peniglen vala az elmúlt soksok időben velem/velünk.

Ugyibár korábban említettem volt, hogy eladjuk a ****fujfujjszar****-on található kisházunkat hely- és kert- és pénzhiány miatt. Nos: örömmel jelenthetem, hogy megtörtént. Jöttek, láttak, vitték. Volna, ha lett volna elég pénze a vevőnek. Mivel akkor és ott nem volt, azóta is szép lassan csorgatja küszöbünk alatt aranyló pénzpatakját, csak túl lassan, de erről később.

Mi meg ugye kijelentettük ex cathedra, hogy márpedig mi Biatorbágyra fogunk költözni. Nos, örömmel jelenthetem, hogy ez is megvan, csak kicsit jerevánirádiósan: költözünk, csak még nem most, és nem Biatorbágyra, hanem Pátyra. Nem most, mert még várjuk a komoly pénzösszegek befolyását (ugyan befolyásuk már most is van, csak az idegállapotunkra, nem a pénztárcánkba). Csak egy komolyabb összeg leadása után tekintenek minket az “új” ház eladói komoly vevőnek. És nem Biatorbágyra, mert ott aranyból vannak a falak és a cserép, gyémánt az ablaküveg, és topáz a járda. Ezt hiszik az ott élők.

Az új házról: ez is jerevános: háznak ház, csak nem új, hanem vagy harminc éves, és olyan, mint egy korosodó hölgy: rettentően titkolja az életkorát. Ha rákérdezünk, akkor szemlesütött vállvonogatást kapunk, mindenki olyan hetvenes-nyolcvanas években készültre saccolja, de se nyanyakönyvi kivonat, se tervrajz, se egyéb írásos feljegyzés nincs ezügyben.

Állapotára nézve öreg. Ami tuti: le van benne élve az összes (hogy is mondják) gépészeti cucc, úgyhogy tavaszig ezzel elpöfögünk, majd az első napsugár már szétvert házat fog látni. Ki kell cserélni mindent, és még át is tervezzük építeni az új medvebarlangot, saját szánkíze szerint.

Amúgy le a kalappal, jó helyen is van, jó a tájolása, és nem egy tucatház. A pátyi újtelep szélén fekszik, barmok közt nyugszik de nem része annak. Azt nézegettük, hogy (lehet hogy nem csak ott) az a divat, hogy egy 150-200 négyszögöles telken építenek középre egy bengabazinagy házat, a falaitól a kerítésig van négy méter minden oldalon. Félelmetes látni, szinte mintha telibe lenne építeve a telek. Mire jó ez? Nomindegy. A miénk nem ilyen lesz, bebebeeeeee!!!

Úgyhogy most várunk, készülődünk, erőt gyűjtünk a költözködéshez.

Egyelőre ennyit tudok elmondani, kérem, kapcsolja ki.

Elvárom, hogy valakik mélyen szégyelljék magukat.

Itt élek ebben a nyomorult kis országban, még az átkosban nevelkedtem, határeset vagyok a szekértolók és a szabad nép között, tanulmányaimat a gonosz sötét időben végeztem, majd pont a munkábaállásom a rendszerváltozásra esett. Széles vályú kettős ága várt.

Az én mocskos kamenista pfujjj iskoláimban még a nagy testvérnép elnyomása idején is arra neveltek, hogy örüljek, ha magyar vagyok, legyek büszke történelmünkre, hőseinkre, hagyományainkra. Én ezt az intést meg is fogadtam, és büszke voltam a fentiekre, de komolyan. Nem túllihegve, de márciusban hordtam a kokárdát, az iskolában hordoztuk a nemzetiszín zászlaut, örömmel olvastam a Magyar Mondák c. könyvet és úgy általában békében megvoltam hagyományainkkal.

Eltelt azóta majd húsz-harminc esztendő, Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem. Az eltelt időben az alábbiakat érték el valakik (tudjátokkik, akiket soha nem nevezünk néven, akik előtt tilos a politizálás, mert akkor végeláthatatlan vita (sőt vitatkozás) kezdődik munkahelyen, utcán, szomszédok közt, családban, legtöbbször sűrű anyázásokat szülve, namindegy):

• Ciki a kokárdaviselés
• Ciki a magyar zászló és variánsai (lukas, koronás, címeres, sima, kerek, szögletes, fehér, mogyorós, ja bocs, ez nem az!) lobogtatása
• Ciki az Árpád-sáv (megvallom őszintén, a jelenkori botrányok előtt max. történelemkönyvekben láttam, sosem tűnt fel; nekem.)
• Ciki a Himnusz és a Szózat éneklése (mondjuk ez számomra mindig az volt a lárvahangom miatt, vessétek rám az első követ!)
• Ciki azt mondani, hogy “én magyar vagyok!”
• Ciki megemlékezésekre, felvonulásokra járni, nem is teszem, féltem a bőrömet.
• Ciki úgy általában minden, ami valós történelmünkből vagy kitalált mondavilágunkból eredeztethető (leginkább ideértve az őskun-szittya-akkád-sumér-Ádáméva meséket!!!)
• Ciki népdalokat énekelni (én sosem erőltettem, lásd négy ponttal feljebb.) Nox nem számít!

Ezeket végiggondolva igenis követelem, hogy a nemzetinek csúfolt jobboldal monnyon le, és sürgősen állítsa vissza a fenti jelképek és intézmények renoméját, mert különben tüntetést szervezek az Astoriához, és akkoraztán.

Nem érzem magam elkötelezett baloldalinak, ha most hitvallást vártok, akkor ciki, mert leginkább a transzalkotmányos omnikaotikus kváziszifilisztikus anarchia híve volnék, vagy mi. Mivel sok válogatnivalóm nincs, jelenleg még mindig a ballibmocskos pfujjderohadék világcionista összeesküvők nézetei vágnak össze legjobban az enyéimmel, bár ők is csak lagymatagon lökdösik a hazai pirostábor szekerét. Mindegy.

De az ellen igenis kikelek magamból, hogy pár száz, pár ezer agyament vadmarha elvakultan kinevezze magát igazi magyarnak, új többségnek, meg Önvédelmi Gárdának.

Emberek! Jódolgotokban vagy éppen tehetetlenségetekben ne zárjátok már ki azt a maradék tízmillió ittélőt a magyarságból, a többségből meg a védendők köréből! Én is magyar vagyok, én is a többséghez tartozom, engem is meg kellene védeni, és nem magam ellen. Ne nekem mutogassátok már a kiegyenesített kaszáitokat! Kíváncsi vagyok, ha egyszer idejönne párszáz állig felfegyverkezett csetnik vagy csecsen vagy binláden, akkor a nagy magyar önvédő gárda hányfelé szaladna szerteszét? Sejtem: százan százegyfelé. Régi dicsőségünk? Késel(nek) az éji homályban.

Ti vagytok azok, akikkel nem lehet vitázni, érvelni, meggyőzni, de még meggyőzni sem tudtok engem a vélt igazatokról. hallgatom, amit bölcs vezéreitek mondanak, és nem értem. Nem azért, mert olyan nagyívűek a gondolataik, nem. Egyszerűen az agyam nem hajlandó befogadni ezt a szánalmas nyökögést, ami három tartópilléren nyugszik: “Ez így rossz, és elkésett, és kevés”. Soha nem hallottam egyetlen kritizált intézkedésre sem valódi ellenérvet, alternatívát, csak a fenti böffenést.

Ti vagytok, akikhez értelmes ember nem szól, ha politika kerül szóba, mert előkapjátok a sípot-dobot-nádihegedűt-kereplőt, és még jó ha nem a paradicsomot, tojást, vagy molotov-koktélt. Ti ordibáltok ott, ahol csöndben kellene állni: a megemlékezéseken, az idelátogató külföldi vendégek fogadásakor, vagy ha a gyűlölt Fletótok éppen bármit mond, mondjuk hogy “jóreggelt!”

Miattatok röhög rajtunk a világ, hogy “no lám, hülye magyarok, magyar hülyék!” mert ezt látják kintről: a káoszt, a széthúzást, a mocskolódást. igen, ma Magyarország fő reprezentatív exportcikke a zöld epe és a sűrűn felböffent gyomortartalom. Ti vagytok a fő exportőr.

Nevetségesek vagytok. Az első mondatot rátok értem, ti szégyelljétek magatokat.

Kirohanásomat befejeztem, remélem, jól esett, váljék mindenki egészségére.

Én a webnaplód vagyok, és szeretnék a szemedre hányni azért, hogy immár soksok napja nem írtál belém semmit.

Hát kapcarongy vagyok én, akit kedvedre a sarokba vághatsz? Utolsó rongy vagyok-e, hogy felém se fordulsz? Semmibe veszel tán engem, ez egyetlen blogodat a világon?

Rosszat írtam talán? Megbántottalak valamivel? Mentségemre legyen mondva, hogy én csak azt adhatom, amit Te írsz belém, se többet, se kevesebbet. Ha ezért Te megvetsz engem, ha útálatosság lettem a Te szemeidben, úgy lökj el magadtól, ne kímélj, csak rajta!

De kérlek, ne tarts engem bizonytalanságban, a hallgatásnál jobb a teljes bizonyosság. Elhagytál engem?

Válaszolj, kérlek!

Reménykedve:

a Te Naplód

Ma reggel HÉV-vel jöttem munkába (lásd előző post). Útközben többször is a szemem ügyébe került egy plakát, amiről először azt hittem, rosszul látok:

“Fogaink élnek! Tápláld őket!“- vagy valami efféle, és alatta egy élő fog (bizarr ötlet, mitől él egy fog? Ez olyan, mint a a szomjas bőr? A fogam én vagyok, én élek, nincs olyan, hogy alvállalkozó fog!)

Fogkrémreklám. Mit tudnak még ezután kitalálni? Volt már 3D-s fogkrém meg UVkék fogkefe meg nyelvkefe, atyaég, hová jutottunk?

Ma volt nemszerencsém sokadjára bemenni a fődhivatalba a Jenőhöz. Egy jelzálogjog-törlési kérelmet akartam beadni, szerintem nem olyan nagy dolog az, másnak is volt már efféle elintéznivalója. Azt nem is említem (de mégis!), hogy éppen jó lázas vagyok, torkom a pad alatt, úgyhogy ez plusz nyalánkság. Mindegy.

Bemegyek 6:50-re, én vagyok az első (híres sorbanállócsalád legkisebb fia volnék). Első vagyok, első vagyok, tök jó nekem -ismételgetem magamban két orrfújás között. Fél kilenc, nyílik a mennyek kapuja, bajszos szentpéter sorszámot osztogat, mintha senki nem tudna sorszámosztó automatát kezelni.

Első vagyok, hívnak is rögtön. Itt kezdődnek a bajok. Munkahelyem társadalmi szervezet lévén tárgyi illetékmentességet élvez - elvileg. Az, hogy ezt egy vállalati jogász mondja, úgy tűnik, nem sokat nyom a latba, biztosan csak most kezdte a szakmát a szerencsétlen, hiszen egy földhivatali Kiss 23. Jolán szó nélkül vitába száll a nyavalyás ingyenélő ügyvéddel. Ja és szerettem volna soronkívüliséget is kérni, hogy mihamarabb tiszta legyen a tulajdoni lap. (Á: 10.000.- pengő forint plusz)

Vázolom a beszélgetést:
Én: -Jóóóónapot kííívánok, Hakapeszi tisztelt Ügyintéző úrhölgy!
(Hatalommal bíró nő, aki ezt szereti fitogtatni, röviden HBNAESF, rövidebben HBN): -’pot.
Én: -Ezeket szeretném beadni. Felhívnám a figyelmét az itt feltüntetett tárgyi illetékmentességi megjegyzésre és a csatolt nyilatkozatra.
HBN: -Ez a beadvány nem tárgyi illetékmentes, az egész rossz, írják újra.
Én: -Megjegyezném tisztelettel, hogy a vállalati jogászunk állította össze, miután utánanézett a törvényben.
HBN: -Én ezt nem tudom, nekem ez van kiadva, nem jó.
Én: -Akkor én most kifizetem a soronkívüliséget meg a normál illetéket, és majd visszakérem a cégtől.
HBN: -Akkor már neki se álljon, mert én nem fogom visszaadni magának azt az illetéket, mit képzel, maga vitatkozni akar velem?
Én: …???
HBN (kicsit visszább vesz): -Hogy gondolja, hogy befizeti az illetéket, kiadom az igazolást és maga visszakéri?
Én (először nem értve, majd felháborodva): -Nézze hölgyem, nekem eszem ágában nem volt ilyesmit kezdeményezni, ennyire hülyének néz? Én a munkáltatómtól kívántam visszakérni azt a 6ezer Ft illetéket, amit most Ön befizettet velem. Amúgy meg a rák kíván magával vitatkozni, én csak arról szerettem volna biztos lenni, hogy ma ez az ügylet biztosan elindul, a többi nem ér annyit, hogy ezen vitatkozzunk, pláne ilyen módon.
HBN (lecsillapodik 50 decibel alá): -Ja az úgy mehet, akkor maga befizeti, visszahozza a számlát és mi kiadjuk az átvételi példányt, csütörtökön lehet érdeklődni.
(Körülöttem többen furcsán néznek, HBN feltűnés nélkül belemosódik a háttérbe…)
Én (a senkinek): -Alá’sszolgája.

Lámcsak: megint kiderült, hogy Napóleon él, és a Földhivatalban dolgozik. Egy sehonnai szaros ügyintéző (aki magam is vagyok a saját szemétdombomon) istennek képzeli magát, és korán reggel (nem ám egy kimerítő nap után, hullafáradtan, nem, már az első ügyféllel!) így letaglóz bárkit, aki a szeme elé mer keveredni.

Köszönjük néked ezt, drága Leninünk, drága Marxunk, drága Engelsünk, és persze hála néktek is, ó negyven év bürökratái, névtelen aktatologatói, ti mind!

Már csak azt remélem, hogy egyszer eljön majd a mennyeknek országa, ahol az ügyfél és az ügyintéző együtt örvendeznek majd, lakozik a farkas a báránynyal, és a párducz a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat…

De mikor???

Tegnap este nézem a (megint) megújult Magyar Királyi Távképszolgáltató Hivatal híradóját, amely éppen arról számolt be, hogy befejeződött a Magyar Honvédség reformja. (Vigyázat, arra mindig kínosan ügyeltek, hogy “nem Hadsereg!!! Honvédség!!! Mi békések vagyunk, csak szaladgálunk és védünk!“)

Tekintsünk el most attól, hogy bárki bármikor hatalomra jut ebben az országban, akkor a legelső dolga megünnepelni bármilyen keresztbe tett szalmaszálat, hatalmas fegyvertényként lobogtatva azt, legyen szó bár 247 méternyi elkészült autópályáról, vagy 100 db. legújabb beszerzésű körúti villanyoszlopról.

Most éppen egy ütőképes, gyors reagálású, jól felszerelt, ajrópaji színvonalú terminátorsereget mutattak be pár percben. Volt ott minden: távirányítós kisrepülő webkamerával, rugalmas elszakadás, bekerített elleMség (thx. to my fiam, Dani!), meg ami egy Napóleonnak nyálcsorgást okozhat. Olyan jó is ezt látni, istenuccse!

Eszembe jutott azonban a Halálhágó c. film Clint Eastwood-dal, amelyben előre eltervezetten gyakorolták a gonosz antiamerikaialista erők csapdába ejtését, komoly haditerv és előzetes egyeztetések után. Csakhogy az a nyomorult fíreg Keletierdő őrmester csak annyit mondott magában: “egy lószart, uram!” és gyorsan taktikát váltva a győztes csapatot lelőtte, mint a kutyát.

Mi is efféleképpen állunk most szerintem. El vagyunk telve a mi nagyonszuper seregünkkel, hogy az majd milyen jól meg fog védeni minket. Sajnos elég lenne csak egy nem túl nagy ellemség, aki elszánt és valóban harcedzett, és lám, megalakulhat a Magyar Iszlám Dzsihadista Köztársaság, vagy a Srpscnkzcze Postmadarskoje Nyevengerskoje Rzespublikcza, vagy neadjisten a United Aftermagyar States of Pannonia and CisDanubia and OverTisza. Nem is kell olyan messzire mennünk, hiszen itt volt egy nem is kis háború alig pár éve a délszomszédoknál, vagy ott vannak azok a kiszámíthatatlan szaracénok kicsit messzebb, egyiknek se kell a szomszédba menni egy kis puskaporszag miatt.

Voltam én is katona, adjon az ország hálát a jósorsának, hogy akkor senki sem támadt ránk, mert ha nekem kellett volna megvédenem, odaadtam volna vitámat és szangvinámat, de hogy senki el nem találok, az tuti. Talán nem is a bénaságom miatt, bár az sem kicsi, de hogy egy hosszú keserves évnyi bakakenyér rágása alatt írd és mondd: 3-szor, ismétlem, háromszor egy darab lőszert lőttem el, és 1 darab kézigránátot dobtam el, ami még ráadásul fel sem robbant :-) az valami szégyen ennek a honvédségnek, azaz inkább annak a gonoszátkosnak, ami régen volt, de már elmúlt (?).

Nagyon szeretném elhinni, hogy a mostani elitsereg nem csak az én és a mi pénzünket majszolja seggvakarva, csak nem nagyon tudom. Valahogy nincs bizodalmam ebben a nagyszuper demokratikus hazavédelemben, amelyet mindig egy szélkakas módjára forgolódó politika irányít, és ahova bárki rendes munkahelyen dolgozni nem vágyó pógártársam elmehet 150 kiló és harmincas dioptria alatt.

Talán Mátyás király sem ok nélkül tartott zsoldossereget. Aki fizet, az diktál, nem harcolsz, nincs lé, ágyeszbugyesz…

Karinthy Frigyes: Gőgicse

Szeretnék valahogy megismerkedni velük, mert Pestig még négy órát megy a vonat és a lapokat kiolvastam. Csinos, barna asszony és kissé kövéres úr és Bübüke, aki hatéves lehet, de még szoknyában járatják. Odafigyelek.
— Bübüke, mit kell mondani a bácsinak?
— Köszönöm tépen.
— Köszönöm tépen? Jaj, te aranyos! Nézd, kérlek, Aranka, hogy csücsöríti azt a kis száját, mikor azt mondja: tépen! Jaj de édes ez a gyerek. Te!! … Te drágaság.
Aztán.
— Bübüte, tit szejet Bübüte, a nénit, vad a bácit?
Bübüke: A Majiszta nénit.
Mariska néni: Jaj, te mindjárt megeszlek! Méj szejeti Bübüte a Majiszta nénit? Ude azéj, mej az ad neki cutojtát.
Bübüke: Igen.
Mariska néni: Hallod? Azt mondta, igen. Hallottad, hogy mondta?
A bácsi: Hát a bácit nem szejeti a Bübüte? Na, megállj! Moszt haratszit a báci.
A bácsi tényleg haragszik. Durcásan elfordul Bübükétől és az egyik ujját durcásan a szájába dugja. Haragosan néz Bübükére és összecsücsöríti a száját. Bübüke nem bánja. Az asszony könyörögve néz rám, mintegy elképedve, hogy hogy lehet egy gyerek ilyen édes.Tényleg, milyen egy édes egy ilyen gyerek. Nem is olyan édes.
Továbbá.
— Bübüte, most diditézni kell Bübütének. Ajukálni kell.
Bübüke nyafog, nem akar aludni.
— Bübüte, idenézz, néni, meg bácsi is ajutál. Idenézz; látod? Neked is muszály.
Be akarják csapni a gyereket, hátradőlnek, behúnyják a szemüket és úgy tesznek, mintha aludnának. Bübüke figyeli őket, nem merik kinyitni a szemüket. Végre megúnják és tényleg elalusznak. Egyedül maradunk Bübükével. Nagyon unom magam, meg fogok ismerkedni a gyerekkel.
— Bübüte, — kezdem — méjt nem ajutál?
Bübüke felém fordul és mély megvetéssel néz végig.
— Nevem Réz Jeromos — mondja Bübüke hidegen és határozottan. — Az úrnak nem vagyok Bübüke. Ezeknek az vagyok, szegényeknek, mert rokoni viszony köt hozzájuk és el kell néznem a gyengeségüket. Részint belátásból, mert ők azt hiszik, hogy nagyon kedvesek, amikor így gügyögnek nekem és nincs szívem hozzá, hogy kiábrándítsam őket, részint pedig számításból, mert néhány évig náluk leszek most, ők gondoskodnak rólam és mondhatom, így kényelmesebb nekem, mintha magamnak kellene megkeresnem a kenyeremet, felnőtt gyanánt. Ezzel szemben én tartozom nekik kedvesnek és bájosnak és gyermetegnek lenni. Ők például azt mondják nekem: »Bübüte«, mire én selypítve felelek nekik, mert ez nekik örömet okoz, úgy látszik, hogy a pénzükért joguk van hozzá, hogy úgy mulassanak, ahogy ők tudnak. Ezek társadalmi félszegségek uram és én alkalmazkodom és kíváncsian kérdezősködöm és csudálkozom, mikor mindenféle butaságokat mondanak nekem a vasútról, meg a madarakról és úgy teszek, mintha ők nagyon imponálnának nekem, hogy mindent tudnak és én semmit se tudok. Alkalmazkodom, de higgye el, nehezemre esik sokszor.
— Uram, igazán sajnálom önt.
— Ne sajnáljon. Ha felnövök, nekem is lesz gyerekem és gügyögve fogok beszélni vele és tanítani fogom és imponálni fogok neki és az szót fogad nekem. Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót. De most ne zavarjon, gondolkodom.

Tanult kollégám az imént keresett meg engem, miszerint a tárgyalóban angolok adnak elő bizonyára fontos dolgokat, és tőle kértek internetes Access programot, de ő nem tudja nekik telepíteni, mert nincs Office telepítője.

Hülyén néztem, majd bementem megkérdezni, hogy mi a rák is kell? Kiderült, hogy ők “internet access”-t, vagyis internet-elérést szeretnének. Megcsináltam.

Idéznék a Legényanya c. remekből:

“Látod, te suttyó, mire jó az iskola?“

A minap ellátogattunk szűkebb pátriánk egyik neves(ítetlen) multimega-überbevásárlócentrumába. Ezt gyakran megtesszük, hogy mindennapi betevőnket a falusi ábécé (vízszintes huszonhét, három betű, megfejtés: BÓT) árképzési színvonala alatt 30-40 százalékkal szerezhessük be.

Mialatt Cicám a zöldségféléket, Csimbor meg a nemtommiket (ez megérne egy misét, ő bármit képes végigfogdosni egyesével, ami polcon áll és megfogható) nézegette, mi Bákomfiammal kettesben a halosztályt tekintettük meg. Ez a nemes intézmény a Xxxxx multimegacenter saját kajálda-részlege mellett közvetlenül terül el, feltételezéseink szerint mintegy étvágylohasztó szándékkal tették e két pultot nagyjából egymás öt méteres szomszédságába. Íme jó példa az árukapcsolásra: javában falatozod a sültkolbit vagy a hentestokányt, és közben már azon töröd a fejed, hogy mi ez az istentelen halszag, csaknem a kaja volt romlott?

De nem, a szomszédságodban jégágyon jéghalak és jégkagylók még jégpolipok szenderegnek, némán ontva jellegzetes illatukat. Mindezt megkoronázandó, egy nagyjából 3 x 1 x 1 méteres üvegedényben cirka kétszázezer ponty várja, hogy valaki vessen már véget szenvedésének.

Sosem voltam egy nagy halfogyasztó, bár néha elvetemülök, és beharapok egy-egy olajoshalkonzervet, mentségemre szóljon, hogy utána hatalmas lelkifúró vesz rajtam erőt (a penetráns halszájszag miatt!). Se karácsonykor, se húsvétkor, se hálaadáskor nem fogyasztok ünnepi vágóállatokat, kivéve a tőtettkápasztát, amit viszont szeretek. Sosem értettem ezt a jó magyar? szokást, miszerint “most karácsony van, utáljuk a halat, de ha beledöglünk is, ma halászlé lesz, Bármi Áron!” Szerencsére ez sosem volt kényszer családilag nálunk, nem is hiányzik.

Viszont az felháborít, hogy ember halnak farkasa, és nem ám úgy, hogy kimegyek a stégre, megiszom pár láda sört, kapásom van, beleesek a vízbe, hat cimbora kihúz, nagy nehezen kivájom azt a halat a vízből, visszaejtem, jól megszúr, megint kiszedem, hálóba teszem, még pár láda sör, hazamegyek, levágom az ujjam, amíg megpucolom, felkarikázom, megfőzöm, megeszem. Mert megérdemlem.

Ma már mindenki elmegy a plázacenterbe vagy a hentihez, és “azt kérem”-mel rendelkezik életről és halálról. Ez persze biztatásnak minősül sok haltenyésztő szemében újabb halgyerekek telepítésére, felhízlalására, lehalászására. Eddig semmi gond. A gond az, hogy a tenyésztőtől a megaáruházig annak a szegény halnak el is kell jutnia. És itten szeretnék én, Buga Józsi közbeszólni.

Rendben, mi vagyunk a teremtés koronái, különleges felhatalmazással az egy élő Istentől (hehe, na persze, csakis), uralkodunk vadon, halon s mi jófalaton, csak magunkon nem. Bármit felfalunk, még kedvenc hű barátainkat is (kutyák! macskák!) Oké, rendben, vettem. De vajon van-e jogunk állat módjára bánni az állatokkal? Ha már megesszük, nem lehetne kínmentesen?

Ákomfiam csak a jópofa halacskát látta úszkálni a nagyra nőtt akváriumban, én sajnos láttam mást is. A zsúfoltság egy dolog, lásd hetes busz. De láttam ám kifolyt szemű pontyot, vérző pontyot, végighasadt pontyot, betépett szájú pontyot, félig nyúzott pontyot. Kicsit egy kifordult Gombóc Artúrnak éreztem magam, csak nem csokival, hanem hallal.

Vajon ki az a perverz vadállat, aki odamegy, és rábök, hogy “azt a málló orrút kérném!“, vagy “a letört farkát már ne tegye bele, azt nem viszem el!” ? De még ha talál is egészségeset, vajon jóízüen ki tudja megenni, tudván, hogy ezer másik élve bomló haltetem közül szedték ki?

Valóban ez az egyetlen megoldás a hal-éhségre?

Néha furán érzem magam emberbőrben, néha csak szégyellem magam…

 

Jövel hát, ó nagy Halisten, állj bosszút gyermekeidért!

“…hová lett a vaj?” -kérdezhetnénk egy mesebeli kis ország egyik nagy csoportosulásától, nevezzük őket sárgáknak.

Történt peniglen vala nem is olyan régen, hogy a sárgák, azoknak is a bölcs vezérei kihullottak a pikszisből, mert nem volt elég kezük kéznél. Pedig az ég a tanújuk, ők mindent megtettek, hogy megtarthassák kicsinyke megszokott életüket, még elmentek magához az egyfejű sárkányhoz is (a fejnek olyan fura neve volt, valami tömjén vagy semlyén?), aki ugyan büdös is volt, meg nem is nagyon látszott, de azért volt ám neki méregfoga, és nagyon tudott köpködni meg fújtatni, ha neki nem tetsző cselekedeteket látott.

A kis ország másik fele (legyenek ők mondjuk a pirosak) tehetett bármit, nem tudott egyezségre jutni a sárgákkal. Hiába mondták az akkor éppen megválasztott elöljárók, hogy “menjük erre, szépen, nyugodt tempóban, és biztosan eljutunk egy jobb helyre”, nem, a makacs sárgák mindenre azt mondták: “ez így nem jó, és kevés, és túl késő, és különben is: honnan lenne erre az útra pénz?” Egyszóval ahol tudtak, gáncsolták, köpködték, keresztbe tettek minden próbálkozásnak.

Mintha ez nem lett volna elég, folyton lopással és hazaárulással vádolták a pirosakat. Való igaz, volt jó pár enyveskezű gazember a pirosak sorai közt is elrejtőzve, ám az igazi furcsaság csak most jön!

A sárgák fővezérei hajdanán fiatal suhancok voltak, nagy tervekkel, merész gondolatokkal. Gyakran kiálltak a kis ország népe elé, és nem törődve az akkori gonosz király fenyegetéseivel, bátran a zsarnok fejére olvasták gaztetteit, sőt, néhány alkalommal még a szomszéd királyokat is megpróbálták megdönteni. Igen szép, daliás idők voltak ezek. Ezek a suhancok nagy tettekre készültek, és törekvésük dícséretre méltó volt.

Csakhogy telt-múlt az idő, és a suhancok felnőttek, elveiket mások vitték tovább, és így, elvtelenül, hajtóerő nélkül nem maradhattak a korábban köréjük gyűlt mozgalom élén. Összedugták hát a fejüket, és azt hitték, hogy gondoltak egy okosat: “Kenyeres pajtásaim, eddig mentünk emerre, de már nem mehetünk. Nosza, menjünk hát eztán homlokegyenest ellentétes irányba!” Így is tettek, és ettől kezdve szembementek minden változással, maguk mögé gyűjtve minden egyszerű embert, akiknek nem tetszettek az új idők új dalai.

Ők voltak azok, akik, miután a kis ország ledobta a sok-sok éve hordott rabláncot, nemhogy a szabadságuknak örültek volna, hanem elkezdték visszasírni a régi zsarnokot: “Bezzeg az ő idejében egy garasért kaptunk kenyeret, és fél garas volt a kalbász, a tej meg a méz! Bezzeg ő ingyen adta nekünk a rabszolgaszállást, és ő vigyázott ránk, amíg neki dolgoztunk! Mennyivel jobb volt az ő idején! Haj, ha még egyszer ilyen világ lehetne! Biza, ha valaki visszahozná azt, mi támogatnánk!”

Ők voltak azok, akiket a régi zsarnok vöröskirály megkínzott, kifosztott és börtönbe vetett; akik már soha nem tudtak bízni egyetlen halványpiros színben sem. Ők voltak azok, akik soha nem nyughattak, mert nem tudtak boldogulni a világban, mindig kellett nekik valaki, bárki, aki ígérget, aki átveri őket hamis jövőképekkel, csak ne kelljen látni a valóságot. Ők voltak azok, akik visszasírták a kis ország nagy múltját. Ők voltak azok, akik egyszerűen csak elhitték, hogy a sárga cél a jó cél.

A sárgák akkor még ifjú vezérei gondoltak hát egy nagyot, és úgy kezdtek beszélni, ahogy a sok szegényember kívánta. “Kaptok tőlünk is ingyen betevő falatot, ingyen szállást, és gyertek csak utánunk: ha minket választotok, bizony, mondjuk néktek, maholnap velünk lesztek a paradicsomban.”

A sok ember ment, támogatott, választott a vezérek kedve szerint. A vezérek végül hatalomra kerültek, élték életüket, de a megígért szép világ csak nem jött el. Hogy is jöhetett volna, amikor a vezéreknek sok éhes szájat kellett etetniük, sok országos cimbora markát és zsebét kellett megtömniük. Saját pénzük nem lévén, gyorsan elkezdtek kotorászni az ország kincses tarisznyájában, és addig-addig osztogattak maguknak és a cimboráknak, míg a tarisznya kiürült. Ezidőtájt szerencsére a vezérek szegénylegényből előavanzsáltak nagyurakká, sok pénzük, birtokuk, arany- és ezüstmarhájuk került pár év alatt, egyszóval a bőrük alatt is pénz volt.

Az ország pirosabbik fele tűrte a vezérek uralmát, mert azért békés nép voltak, tűrt csendben. Történt azonban, hogy a vezérek léha életét már saját követőik egy jó része sem tűrhette tovább, így amikor újabb megmérettetés jött el az ország életében, a sárga vezérek könnyűnek találtattak.

A pirosak először egy ügyes, okos, de beszédhibás vezetőt választottak az ország élére. Ő anélkül, hogy belekukkantott volna a kincses tarisznyába, rögtön mindent megígért az ország népének, bort, búzát, békességet jósolt a kávézaccból. Ebből sajnos semmi nem lett, mert bizony nem maradt rá fényes pengő forint egy fél se.

A sárgák hangosan gúnyolták a dadogva mentegetőző országvezért: “Mit akarsz itt, te szerencsétlen, hiszen még azt se tudod kimondani, hogy útelágazás, meg hogy felcseperedik !” A nagy hangzavarban a sárgavezérek szerencséjére elveszett a szerencsétlen vezető mondanivalója, hogy bizony itt nincs egy fitying sem, eltűnt valahova minden már korábban.

Végül a dadogós helyett a pirosak egy fura kis embert tettek meg vezetőjüknek. Ez az ember picit ideges, kicsit kapkodós volt, de fő előnye mégis az volt, hogy ő már nem a pénzért akart vezetni, hiszen volt neki elég, ügyes mesterember volt korábban, bármihez nyúlt, csillogó aranyakká változott, amihez hozzáért.

Nekigyűrkőzött a kisember, megtett mindent, hogy előretolja az ország szekerét a mély kátyúból. Egyszer aztán egy őszinteségi rohamában kijelentette, hogy az eddigi vezetők mind hazudtak a népnek, ez van.

Na erre a sárgák, akiknek nem kevés vaj volt a fülük mögött, felzúdultak: “Hát ez nektek hazudott, emberek!!! hazudott itt mindenki!!! (Persze mi nem, óóó, nem, hogy is gondolhat bárki ilyet!) Le vele, eb ura fakó! Minden épkézláb embert az utcára!”

Nosza, a nagysok követő elégedetlen végre kapott valami célt, mentek is, követeltek is, törtek zúztak, romboltak, gyújtogattak. A sárgák soha egyetlen szóval sem szóltak, hogy fékezzék magukat, sőt még adták is a lázongók alá a lovat beszédeikkel.

A rendet végül nagy nehezen helyreállították, de már soha semmi nem volt a régi, valami eltörött az ország lelkében. Még reménye sem maradt, hogy egyszer majd egy asztalnál étkezik majd sárga és piros. A nagy fordulat óta eltelt majd két évtizedben a kis országnak sosem volt igazi jó pásztora, pedig az emberek már nagyon vágytak a békességre, amit szívük szerint sosem akartak pedig elveszíteni.

Talán egyszer ennek a mesének lesz boldog vége, a mesélő nem látja még a befejezést, még távolról sem.

Vajon az-e a nagyobb gazember, aki bevallja, hogy ő és az elődei hazudtak, és aki végre próbálja jóvátenni a sok hazugságot, vagy az, aki hogy saját korábbi és jelenbéli hamisságát leplezze, inkább még a jószándékot is gonoszsággá tolmácsolja?

Döntsön a nyájas olvasó…

Nem szeretném indokolatlanul riogatni a jónépet, de úgy tűnik, hogy megvették a házunkat!

Jó ideje fontolgattuk már, hogy anyagi, hely- és földrajzi helyzetünk tisztázása céljából jó lenne elköltözni jelen lakhelyünkről. Ennek elősegítésére immár egy hónapja határozott lépéseket is tettünk, úgymint ingatlanközvetítőt bíztunk meg kislakásunk hirdetésének nemes feladatával.

Ahogyan az lenni szokott, semmi sem úgy megy, ahogy azt az ember elképzeli. A közvetítő szorgosan hozta a komolyabbnál komolyabb vevőjelölteket, ők jötte, tetszett, fogadkoztak, elmentek, eltűntek. Mit tesz isten Hogy, hogy nem, egyszer csak egy ismerős ismerőse megjelent a szomszéd faluból, hogy ő most adja el a saját házát, és készpénzért megvenné a miénket. Szó szót követett, és most úgy állunk, hogy szerdán valamelyikük választ ad égető kérdésünkre: Hol a della?

Időközben nekibuzdulván a nagy keresletnek, mi is beporoszkáltuk széles e hazát,oly lovagokat keresvén, akik velem jönnének Camelotba elindultunk pótházat nézelődni.

Bejártuk Zsámbékot tetőtől talpig, pincétől a padlásig, láttuk a pokol bugyrait és a menny kapuit, végül arra az elhatározásra jutottunk Cicámmal, hogy az emberek nyállógató barmok.

Nézzük a tézist: van egy ember, felépít/megörököl/elmaffiáz egy házat. A ház nagy átlagban harminc-ötven éves, építése óta jó eséllyel senki sem nyúlt hozzá (meszelés nem ér!).

1. ház: Épeszű ember saccra kiböki: “12 millió?” A válasz hangos kacaj, és a jól érhető “28 millió!” szóösszetétel. Hangos kacagás és egymás könnyeinek kölcsönös letörlése után távozás. A ház mély sóhajjal hátunk megett a porba omlik, maga alá temetve a benne élő három kutyát és azok több éves guanórakását.

2. ház: Épeszű ember saccint: “Szép nagy telek. Rengeteg felújítandó a házon. 15 millió?” Szimpatikus tulaj: “Há kezicsókolom, nekem ez a szüléházom! Érzelmi érték, elmaradt haszon, mégatesvíremnekse, 21 millió!” Lehetőség megköszönése, azért lettvolnabennelehetőség, viszlát.

3. ház: Megadott telefonszám nemkapcsolható. Többszöri visszatérés, bernáthegyitől tartás, kutyaszartól elborzadás, tulaj véletlenül megjött. “Hogyé az annyiér’?” “Ókérem, ez nagyonjóóóó, príma áru, nehagyjaki, 28 millió.” Csikorgó kerekek, fejvesztett menekülés.

És így tovább, és így tovább. Írtam anno, hogy Biatorbány a nyerő hely, no ide már át se mentünk, külterületi, 60 m²-es házakat adnának 20 millió fölött. Noóórmáááális?!?

Na mindegy, egyszóval az emberek nem annyiért adnák a házukat, ami az értéke, hanem amit ők úgy gondolnak, hogy kapni akarnak érte. Sokszor bevallottan csak azért adnak valamit mondjuk 30 millióért, mert három unoka akar osztozkodni a nagyszülők élete munkáján, és mindegyik tűzpiros Porsche sportkocsit tervezett magának, az meg 10 milla alatt nem megy, tehát várnak, immár öt éve a vevőre. Tutira eljön, mert előbb-utóbb a pénzromlás ezt megengedi, csak addigra ők vagy kihalnak, vagy akkor már hatvan millát akarnak, mert a tűzpiros Porsche sportkocsi addigra drágább lett.

A másik emberfajta az, aki megnézi, hogy a szomszéd mennyiért adja, és arra még rátesz 20 százalékot, függetlenül a birtoka állapotától, mondván: “a szarosJózsi ennyiért adja, hát az enyém sokkal többet ér, hiszen tegnap kimeszeltem!!!” Azt ne említsük, hogy a szarosJózsi holnaptól erre az új árra teszi rá a maga 20 százalékát, hasonló jókat gondolva magában.

Harmadik emberfajta az, aki azt gondolja, hogy “ugyan a ház omlik, nincs benne semmi, csak egy lógó villanykörte, de kis fantáziával ebből bármit lehet“, meghogy “viszont ott az a három négyzetkilométernyi őspark a ház megett, kis patakkal, kőszáli sassal, meg marhagulyával meg Magyarország földvonalerőtér-szívével”, úgyhogy “30 millió alatt be se szagoljanak ebbe az ősmagyar légtérbe”.

Most mindenesetre van egy ismerősünk ismerőse ismerősének egy eladó háza Pátyon, amit már megnéztünk, tetszett, ma jobban megnézzük, és talán megvesszük. Kicsit kicsi (70 m²), kicsit van rajta tennivaló (persze semmi komoly hibája), de a miénk (lehet).

Úgy legyen. Ámen.

Két dolog jutott eszembe, az egyik a kutya.

Minden reggel, munkába jövet az utam elvisz egy ismert templom előtt. Ma reggel igencsak csípős idő volt, a póló+kabát kombó már lassan kevés lesz. A templom előtti vaskerítéshez kikötöttek egy kiskutyát, nem a bundás fajtából. Szerencsétlen ott reszketett, miközben a gazdi odabent biztosan a jó, legalábbis szélcsendes, de inkább fűtött teremben áhítatát végzi. No igen, vonjuk le ebből a logikus következtetést: talán nem csak az én véleményem, ha kimondom: az egész kereszténység, úgy, ahogy van, csak kétezer évnyi bajt hozott a Földnek. Nem elég, hogy egymást gyakták/sütögették/irtották ki/alázták meg az emberek, hogy rasszizmust erősített egész története során, hogy visszavetette a tudományok és a kultúra fejlődését, de még ráadásul az állat- és növényvilággal is nagyívben leszámolt.

(”És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. “)

Hát sikerült, szegény kutya (is) az eredmény.

Gesztenye:

Most olvasom az Indexen, hogy a hülye időjárás miatt virágzik a gesztenye (meg még pár gyümölcsfafajta. Hát na ja, utalnék a fenti kutya szekcióra, sikerült uralkodnunk az egész földön.

Végre befejeztem a blogköltöztetést. Az eredmény: az előző blogról átpakoltam augusztusig visszamenően minden bejegyzést + képeket, ezeken még lesz egy kicsi reszelnivaló, a többi régit otthagytam a blog.hu-n, akinek kell, olvassa el ott helyben, lusta vagyok ennyit keccsölni.

Reményeim szerint itt könnyebb lesz majd blógatni, egyrészt mert tud email-blog bejegyzést is, majd jól beküldöm bárhonnan a zemilt, és már kint is van. Puff, ennyi, ez tetszik.

Ja és nem utolsósorban a kényelem, ugye, mint mindenki mozgatórugója: a google fiókból egy kattintással el tudom érni ezt a remek kis blogot (”szerénység, Virág, szerénység. Ha valamit igazán szeretek magamban, az a szerénység. Csak semmi öntömjénezés!”).

Hát ennyi, egyelőre. Majd hamarosan tovább zúdítom a bölcsességet Rátok, ne féljetek!!!

Péter a piacon futott össze kollégájával, Pállal. Mindketten jól megrakott szatyrokat cipeltek, és bizony alaposan kimelegedtek. Pál javasolta, hogy ugorjanak be a helyi italkimérésbe egy fröccsre.

Miközben az italra vártak, Pál megkérdezte:
- Mitól van ilyen rossz kedved?
-Á, csak a szokásos…
-Mi is lenne az?
-Ugyan, hagyjuk, szóra sem érdemes!

Pál kíváncsisága jó témát szimatolt a legközelebbi blogbejegyzéséhez, így tovább nógatta kollégáját.

-Na jó, elmondom, bár úgysem fogod elhinni, még kevésbé megérteni - adta be derekát Péter.

- Erről még senkinek nem beszéltem, annyira hihetetlen. Az egész kamaszkoromban kezdődött. Egy este barátaimmal találkoztam, és az egyikük valami új, adig még nem is látott kábítószert kínált körbe. A többiek jót nevettek rajtam, amikor elhárítottam a kínálást, mondván, hogy nem élek ilyesmivel. Ám addig unszoltak, hogy végül csak elvettem a felkínált adagot. Miután bevettem, eleinte semmit sem éreztem, sőt, egyre nagyobb álmosság vett rajtam erőt. Végül nem tudtam tovább nyitva tartani a szememet, és mint akit fejbevertek, elaludtam.

Mikor magamhoz tértem, egy koromsötét, zárt helyiségben ébredtem. A fejem irgalmatlanul hasogatott. “No, te hülye, kellett neked már megint a többiek után menned, meg is érdemled!” -gondoltam magamban, és kóvályogva nekiálltam körbetapogatózni.
Lassan, ahogy rájöttem, ismeretlen helyen vagyok, úrrá lett rajtam a pánik, iszonyatos hangon elkezdtem üvöltve őrjöngeni, hogy jöjjön végre valaki, és engedjen ki ebből a rohadt csapdából. Estem-keltem, ahogy végül már mindenféle rendszer nélkül rohangáltam keresztül-kasul börtönömben.

Egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy rettentesen torz, de némileg emberre hasonlító lény jelent meg a nyílásban. Furcsa módon értettem minden szavát:

-Kisfiam, jól vagy? Miért kiabálsz, talán rosszat álmodtál?

Megrettentem, látva förtelmesen torz alakját, hallva reszelős, primitív hangját.

-Ki vagy te? Hol vagyok? Mi ez a hely? - Rémületemben ordítva támadtam rá az előttem álló förtelemre, és csak utólag visszagondolva vettem észre, hogy az ény kinyújtott kezeim is ugyanolyan gusztustalan, szőrös majomkarok voltak, mint e lényé. Hangom is hasonló, bár mélyebb volt valamivel.

Támadásom zajára és a lény rekedt rikácsolását hallva újabb két, korántsem szebb teremtmény jelent meg valahonnan, és nagy nehezen legyűrtek, egyesített erejükkel szemben tehetetlen voltam. Karjaimat hátracsavarták, és valami ronggyal megkötöztek, majd egy másik helyiségben, ahol primitív ülőalkalmatosságokat véltem felfedezni, belöktek a sarokba.

-Te szerencsétlen, már megint drogoztál, ugye? -ordította a kettő közül a nagyobbik, - Anyád meg én a lelkünket is kitesszük értetek, és ez a hála! Mostantól iskola után nem mész sehova, hazajössz és bezárkózol a szobádba, csak vacsorára jöhetsz ki, megértetted? Még egy ilyen eset, és többé nincs helyed a házamban!

Ezzel mindhárman kimentek, és magamra hagytak. Rajtam iszonyatos fejfájás és szédülés lett úrrá, nagy sokára végül elájultam. Utolsó gondolatom még az volt: “Végre, vége ennek a rémálomnak…”

Feleszméltem ugyan, de még mindig ebben az iszonyatos világban voltam. Az események gyakran összefolynak emlékeimben, de arra jól emlékszem, hogy ez a másik világ korántsem olyan, mint az otthoni.

Ebben a világban mindennapos az erőszak, egymást gyakran egy falat ennivalóért is tönkreteszik és megalázzák az ott élők, érthetetlen és felesleges rituálékkal és szokásokkal nehezítve a saját életüket. Primitív hiedelmeik rabságában élnek, babonáikat követve nem ritka köztük a testi vagy lelki csonkítás sem. Kicsinyeiket majomszeretettel gondozzák, de ösztöneik gyakran cserben hagyják őket, és ilyenkor az utódokat eldobják maguktól, vagy -mily szörnyűség- megverik, vagy akár el is pusztítják őket.

Saját fajtársaikat kasztokba sorolják, gyűlölik, megvetik és üldözik a másságot. A gyengéket felrúgják, csak az erős az, aki érvényesülhet. Világukat kizsigerelték, bolygójuk a szűklátókörű, felelőtlen kormányzatok talpa alatt nyög, szenved minden élőlény, növény és állat egyaránt. Míg egy kisebbség dőzsöl, addig a többség éhezik, naponta milliók halnak éhen. Sokaknak még a tiszta víz is ismeretlen, a fertőző talajvizet kénytelenek inni. Életük jobbra fordulására remény sincsen, az önző kisebbség mindent megtagad tőlük. Az utcákat szemét és kosz borítja, nem ritka, hogy a sötétben egymást gyilkolják meg az ott élők.

Ebben a világban voltam kénytelen élni, milliószor kívánva, bárcsak felébrednék, bárcsak vége lenne ennek. Különös és értelmetlen, naponta ismétlődő, unalmas vagy veszélyes tevékenységeket erőltettek rám, ha nem engedelmeskedtem, lelki megalázás, sőt gyakran bántalmazás volt a “jutalmam”. Minden percemet megfigyelték, minden mozdulatomat gépek és a lények maguk is lesték, tetteimet nyilvántartották, bármilyen kihágás vagy elhajlás büntetést hozott. Végső elkeseredésemben már öngyilkos is próbáltam lenni, de erőszakkal visszahoztak az életbe, és csak azt értem el, hogy még inkább magamra vontam a figyelmet. Életem e világ iránti gyűlölettel és otthonom utáni honvággyal teltek, lassan vonszolták magukat a percek, amiket itt kellett töltenem.”

“Ez az egész rettentes és lehangoló. Még szerencse, hogy egyszer minden rossz álom véget ér.” - szólt Pál fejcsóválva.

Péter halkan csak ennyit mondott:

“Nem ért véget. Még itt vagyok…”

Gyermekkorom óta érdekelnek a gépek, szerkezetek, kütyük, szerszámok, eszközök - elméletben. Anno Apám KRESZ-könyvét kívülről fújtam, a műszaki vizsgakérdésekre majdnem hibátlanul válaszoltam kb. 15 évesen. Ma is bármit szívesen szétszedek, megvizsgálok, és jó eséllyel össze is rakok (Apropó, észrevettétek már, hogy bármit szedtek szét, összerakást követően mindig kimarad kb. 5%-nyi csavar? Szerintem ez a gyártók biztonsági rátartása…)

A gyakorlati részekkel már gondban vagyok, erről tudna beszélni Anyám és Apám (biciklis taknyolások 0-15 éves korig), Cicám (motoros, biciklis taknyolások akár harminc évesen is), azóta csak azért nincs egyéb élménybeszámoló, mert azóta nem biciklizem, mivel az egyetlen nekem való bicajt sajnos elajándékoztam, azóta nem tudtam egy valamirevaló szerkentyűt beszerezni.

De sorolhatnám tovább: szánkázás közben felszakadt úszóhártya balkéz hüvelyk- és mutatóujj között, elsarlózott bal mutatóujj, ugrálás közben berepedt bal térd, ugrálás közben beszakadt fej, elreszelt bütykök, bal középső ujj kupakjának lenyesszintése és visszaragasztása rosszul (azóta érzéketlen, jó a vérvételhez :-), jégenhanyatteséstől lehorzsolt jobb gyűrűsujj, macskakarmos kézfejek, iskolai korlátgyakorlaton elrepedt boka, és még sorolhatnám. Magam vagyok az élő állatorvosi ló, számításaim szerint már majdnem minden háztartási, üzemi és egyéb baleset megtörtént velem, talán még gyufát nem ittam, ez ugye nehéz lenne a biztonsági gyufa korában, de azért én rettegek, nálam sosem lehet tudni.

Cicám jól emlékszik pár balesetemre, főleg a legszebb biciklis esésemen szoktunk jót mulatni. Röviden a sztori: akkor még nem éltünk együtt, de nála voltam látogatóban - biciklivel. Hazafelé elbúcsúztam tőle, majd nyeregbe pattantam, és nagy délcegen elindultam. Ő már csukta volna be a kertkaput, amikor valami hatalmas csörömpölést hallott. Kirohant az utcára, és ott láthatott engem vérbe fagyva a földön elterülve, mozdulatlanul. Kiderült, hogy a biciklit valamerre kormányozni kellett volna, de én ezt nem tettem, emiatt a kormány önállósodott, kifordult és engem e méltatlan pozícióba hozott. Cicámra az ijedség ellenére fergeteges jókedv szállt, amikor haló poraimból felemelkedve kétségbeesetten dadogtam: “a mobilom! a mobilom!” tudniillik a frissen beszerzett -akkor még kuriózumszámba menő- mobil ott volt mázsányi hús és fém alatt eltemetve, aszfaltnak szegezve, és -enmagamat nem féltve- első eszmélésem produktuma ez lett.

Az eset azóta is családi adoma, jól reprezentálja műszaki és közlekedési képességeim korlátos voltát. Másik sztori a motoros eset. Gyerekkorom óta vonzódom a motorokhoz - elméletben. Gyakorlatilag soha nem ültem -önállóan- motoron, az egyetlen eset akkor történt, amikor Cicám ex-e odaadta a mociját, mondván, hogy “ez még egy gyereknek is megy, csak húzod a gázt, és elindul”. Húztam a gázt, elindult. Csak éppen engem hagyott ott a moci, mintegy önálló életre kelve bevágtatott féltve gondozott paradicsom-ültetvényembe, és ott elfeküdt, mind disznó a dágványban. Az ex lesújtóan rámpillantott, majd visszaöntögette a kifolyt akkumulátorsavat az aksiba, és soha többet nem beszéltünk a dologról. A hallgatás következményeként minden ismerősöm rajtam röhögött egy darabig.

Az autós vénát inkább Anyámtól örökölhettem, aki -mikor Apám egyszer elvitte vezetni tanulni- meglátta a közeledő árkot, becsukta a szemét, rálépett a gázra, és fejhangon visítani kezdett. Csak Apám kézifékes akciójának volt köszönhető, hogy a sárga nagypolszki még évekig hűen szolgált minket…

Mentségemre szóljon, hogy bármit, amiben kis bizbaszok és tüskék és professzorok és színes mifenék vannak, meg lámpácskák, azt jó eséllyel összerakom, megjavítom.

Félek, ettől még előbb lesz Bogyónak ( Cicám lányának, az én nevelt lányomnak: ő csak műfaternek hív) jogsija szülői engedéllyel 16 évesen, mint nekem valaha is.

Félek még attól is, hogy Mickófiam örökli az apja affinitását a motorizációhoz, mivel eddig elég sok közös vonást fedeztünk fel kettőnkben (elvégre nekem is van hozzá “némi” közöm :-)))

Még nagyon-nagyon régen, amikor mindenki vagy a Commodore-64-esét vagy a ZX-Spectrum-át nyúzta, vagy félve tekingetett egy-egy fekete alapon sárga (neadjisten zöld) betűs IBM PC monitorára, olyan 1986 környékén Tomóka (egy akkor egyszálbélű, ma mázsa húsz feletti, rég nem látott) osztálytársam titokzatosan csak annyit mondott iskola után: “gyertek, ilyet még nem láttatok!”

Mentünk. Valahol a Bartók Béla u. és a Fehérvári út környékére vitt el minket BKV-val, az út óráknak tűnt (mondom, BKV!), de végül megérkeztünk. Valami művelődési ház lehetett, annak is egy eldugott kis stúdiója?. Beléptünk, vártunk, jött egy informatikus-kinézetű srác, és bekapcsolt egy vajszínű lapos kis számítógépet, egy nagyképernyős színes tévét és egy erősítőt, betett egy 3.5″-os!!! floppyt a gépbe, és vártunk.

Ami ezután következett, az maga volt a vizuálmennyország a mi C64-es grafikához szokott szemünknek: egy piros fehér kockás nagy! labda pattogott a képernyőn, és ezalatt valami fantasztikus hangzású zene szólt az erősítőből. Mai szemmel nézve nevetséges, de percekig bámultuk, csak néha szólalt meg egyikünk-másikunk, hogy “űűűűű”, meg hogy “azannnyaaa”, meg ilyesmi. Tényleg gyönyörű volt…

Akkor tudtuk meg, hogy ez egy Amiga-500-as számítógép volt. Abban az időben félelmetes grafikai és zenei képességeivel kenterbe verte még hosszú évekig a PC-ket, riválisa talán az Atari gépei voltak, de semmi más.

Később, amikor már viszonylag elérhető árú volt számomra is (évekkel később) nekem is lett egy ilyenem. Több száz darabos floppykészlettel és SCART-kábellel vettem át egy falubélimtől, nem kis pénzért. Ami azután történt!!! Taffi ex?barátommal napokig-hetekig-hónapokig játszottuk a Settlers-t, az UFO-t, az Alien Breed részeit, hatalmas joystick-kattogtatásokkal.

Azóta sem élveztem úgy számítógépes játékokat, mint akkor, számomra az volt a hőskor…

Egy weboldalon ki lehet kalkulálni, hogy szervdonorként mennyit ér egy ember. Az enyém itt van:

 

$4440.00The Cadaver Calculator - Find out how much your body is worth. From Mingle2 - Free Dating Site

Mingle² - Free Dating Site

Jól látható, hogy Bear 4440 dollárt ér darabkákban. Ez emberi számítás szerint olyan 7-800 ezer pengő forint.

Ezek után senki se merjen felháborodni, ha egy gyilkost 5 év után kiengednek, egy szoftverkalózt meg 15-20 évre lesittelnek. Hol van az én 800 ezrem a több milliós kárhoz képest, amit a MikroFost-tól lenyúl az a kalóz???

Tegnap történt egy meg nem nevezendő esemény (levél gyött az iwiw-re Cicámnak), melyen jót derültünk, de egyúttal némi mélyebb gondolatokat is ébresztett bennem. Most megosztom, és nem érdekel, hogy kit érdekel, mert én vagyok a BLOGGER ! :^)

Egyszóval: a kamaszfiúk és -lányok szerelmi kapcsolatai és felfogása közötti különbségről szeretnék értekezni, különös tekintettel saját korabeli bénázásaimra.

Úgy sejlik, hogy fantasztikus különbségek lehetnek e területen a két nem gondolkodásmódjában.

Kamaszfiúként kéz- és láb- és gyomorremegést okozott minden randevú kezdeményezése, kivitelezése és az esetleg kialakult kapcsolat előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező befejezése. Ugyan nem voltam egy Bódító Vilmos, de volt pár próbálkozásom (néha szórványos sikereim) a randizás terén, de nekem mindegyik ilyen eset egyedi és páratlan és megismételhetetlen volt, akár izgulás, akár egyéb remélt elvárások terén. Egyszóval olyan buzgón reménykedő voltam, mint egy kiskutya vacsi előtt :-) talán sokszor ezen bukott el az egész remélt kapcsolat: az izgulásos-szorongásos görcsön.

Ugyanakkor Cicám tegnapi reakcióját látva a fent nevezett levélre (hadd idézzem egy mondatát: "Jé, én el is felejtettem, hogy anno volt egy pasim!" -ne gondoljon senki rosszra, csak egy kamaszábránd volt egy estére) azt kell higyjem, hogy a leányok sokszor csak valóban mint kósza lehetőségként tekintenek egy-egy fiúra, annak minden bénázásával együtt, és maximum halványan megmosolyogják az igyekvő delikvenst, aztán az esetek többségében elfelejtik.

Most 37 éves fejjel megállapodott és kapcsolatával teljes mértékben elégedett férfiállat vagyok. Cicám az a nő, aki a mai napig megdobogtatja a szívemet, ha látom, és ez így van jól. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ma sem vagyok más, mint anno kiskamaszként, és az, hogy a kapcsolatunk végül összehozott minket, az igen nagy részben az ő kedvességének köszönhető, inkább, mint az én "remek" párkapcsolati hozzáértésemnek.

Azt kell gondoljam, hogy örülhetek, hogy így állunk, ahogy most, mert én mindig túlmisztifikáltam a férfi-nő kapcsolatot, lehet, hogy pont emiatt nincs az ajtófélfámon több száz karcolás, sikereimet jelzendő (amúgy ez nem is hiányzik). Nem biztos, hogy jó az, ha az ember ennyire túlgörcsöli magát azért, hogy mondjuk minden tutira jól alakuljon egy első randin. Ha elszúrom, akkor nekem egy újabb kudarcélmény, a leányzónak meg egy "na megint egy béna pasi" utóérzés. Az biztos, hogy Mackófiamat, ha majd odajut, addigra megpróbálom egy kicsit abba az irányba terelgetni, hogy "relax" és "chill". Nem kellene azt végigbénáznia, amit nekem, sajnos elég sok rossz származott ebből az életemben, amit inkább nem ecsetelnék, mert nem telefontéma (akit érint, úgyis tudja, ha olvassa, amit amúgy kétlek).

Azért, ha valakinek, főleg hölgyeknek van ellenvetése, vagy másként látják ezt a kérdéskört, szívesen várom a véleményét, ugye "audietur et altera pars", azaz "hallgattassék meg a másik fél is"!

Update: jelen blog egyik lelkes olvasójának privát üzenetére és Cicámmal folytatott velős társalgásunkra alapozva ezúton megkövetem minden hölgyolvasómat. Belátom: a párkapcsolati bénázás nemcsak a fiúgyermekek sajátja, hanem mindkét nem belefut olykor-olykor. A bénázás pedig szükséges "rossz", vagy még inkább az "ismétlés a tudás anyja", avagy "jó pap holtig tanul", vagy még inkább "kinek a pap, kinek a papné", hogy ne említsem: "…kietlen és puszta vala…"

Tegnap hazafelé szokás szerint fellszálltam a XX-es villamosra, amely a budai városátalakítás miatt megváltozott útvonalon, sűrűbben jár - ugye milyen jól hangzik? Csakhogy: a felszállás korábban azt jelentette, hogy beültem a kocsiban utazó négy-öt emberke közé. Most: felpréselődök hat-hétszáz dühös utas hátába, akikkel kölcsönös “rohadjonkiaszemed” pillantásokat váltunk, már ha a BKV fintora pont egymással szemben présel össze minket. Szerencsére ez csak a Xxxxxx térig tart, ott gyorsan le szoktam szállni. Kétszer sűrűbb járat + tízszer annyi ember = ötödére csökkent szolgáltatás.

Bárhogy is számolom, most van hat éve annak, hogy sötét árnyék borult az emberiség kollektív feje fölé:

2001. szeptember 11. a végzetes dátum, amikoris megvettem nagyképernyős Samsung tévémet a Mammutban.

Nem röhögni! majd két éven át perkáltam többé-kevésbé rendszeresen a Credigennek nemkis összegeket, de végül csak véget ért, és a mai napig hűen szolgál bennünket fent nevezett szórakoztató elektronikai termék.

Ja és ekkor volt az is, hogy a Mammutban őgyelegtem hitelbírálatra várva, amikor az eladósegéd kölök odajött az 5×50-es (tévé-szer-tévé a mértékegység) polcsorhoz (de hülye szó: polcsor, pol-csor, háhááhááá, értik, ugye?!?) és átkapcsolt az éppen nézett MTV (nem magyar, hanem music) adásáról a CNN-re, ahol csak azt láttuk elsőre, hogy áll a két torony (nem Orthanc/Isengard és Barad-Dur/Lugburz a Gyűrűk urából, hanem a WTC) és k*va nagy porfelhő mindenütt. Mondom is az ott segédkező kollégámnak (szállítani jött a tévét, nem lévén jogsim): "na ezek már nem tudják jódolgukban, mikor kell abbahagyni a kipufogógáz-gyártást".

Aztán hézagos angolnyelvtudásommal kiderítettem, hogy biz az történt, ami történt. Találgatott mindenki, de már akkor terroristákat és Binládeneket lehetett hallani. (Ja, állítólag megtörtént, hogy valami német sofőr az olasz határon telefonált haza, hogy "Ich bin im Laden", azaz rakodás közben van, erre lefogták a határőrök, hogy ő biztosan terrorista. hehe.) Mondtam is a kollégának fanyar humorommal, mely velemszületett képességem: "Na, ezt a hitelt se kell holnap már fizetnem, kár, hogy adás sem lesz többet vagy ötszáz évig…" Ezen jót derülve végül meglett a tévé, fizetnem is kellett, adás is van, az élet megy tovább.

Unatkozom.

Örömmel közlöm azzal, akit érdekel, hogy blogom életében augusztus 2., 8., 16. és 28. a pirosbetűs napok, mert ezeken a napokon már 9, azaz KILENC látogatóm volt egy nap alatt!

Lassan kezdhetek flash-es reklámokat kirakni az oldalamra, annyian olvassák. Úgy tervezem, hogy célközönségem a 0-13 és a 87-126 éves korú lakosság lesz, mivel őket senki más nem célozgatja, talán a rövidlátó zergevadászokat kivéve.

Köszönöm neketek a rengeteg látogatást, ti tartjátok bennem a bloggerlelket!

Neten találtam, de mivel idevágó, beszúrom:

Ha sikeres blogger akarsz lenni, akkor a lenti felsorolásból legalább három szempontot figyelembe kell venned, de az sem baj, ha az összeset magadévá teszed.

1. Keress valami jól csengő, sejtelmes vagy elvont becenevet, mondjuk Lápitündér, Esztergályos, Jómunkásember vagy Álomgyáros.
2. Legyél homoszexuális.
3. Legyél leszbikus.
4. Legyél biszexuális.
5. Ha lehet, élj külföldön! Ha nem megy, csak mondd, hogy Amerikában, Izlandon vagy Peruban élsz átmenetileg - sokkal jobban buknak az emberek egy számukra ismeretlen helyen élő magyar beszámolóira, még akkor is, ha az nem tartalmaz semmit, ami érdekelheti őket.
6. Soha ne írj kerek, egész mondatokat! Harapd el a szavak végét, írj összefüggéstelen szókapcsolatokat, ezzel fokozod az elvontságot és sejtelmességet!
7. Az Istenért, ne írj helyesen! Sokkal viccesebb, ha következetesen ly-ra cseréled a j-ket, mindent két s-sel írsz, persze az összes szót ekezetek nelkul…
8. Tegyél be sok, viccesnek vagy elgondolkodtatónak szánt képet kakiló gyerekekről, esős utcákól, pipacsokról a búzamezőben, az utca kövén alvó hajléktalanokról!
9. Idézz sok szerelmes verset!
10. Írj sok olyan posztot, amiben csak egy-egy értelmetlen mondatot írsz (pl. "Ma megtudtam, miért nem lehet belőlem soha bányász." vagy "A mai tanulság: soha ne adj pénzt félszemű rendőrnek!"), ezen majd az olvasóid elgondolkodhatnak.
11. Írj sokat a szexről! Ha lehet, szexelj ellenkező és hasonló neműekkel, próbáld ki, az állat-, növény- és tárgyszexet is! Ezekről a tapasztalatokról számolj be részletesen! Ha lehet, tegyél fel magadról és/vagy az aktusokról képeket!
12. Használj sűrűn trágár, csúnya és istenkáromló szavakat (még akkor is, ha csak kikötődött a cipőfűződ, vagy elment előtted a busz), úgymint f*sz, p*csa, b*ssza meg, sz*opj le, k*rva anyád, g*ci, a m*nóba, a m*cska rúgja meg, h*ppá. Ezeket kombináld ízlésed szerint!
13. Kábítószerezz! Nem! Az jobb, ha már leszoktál róla, és most el tudod mesélni, mekkora király voltál te annak idején, de ez így sokkal jobb, mert ugyan egy közértben vagy pénztáros, de jobban megbecsülöd magad, mint amikor csupa fehér por volt az orrod és a szád környéke, és egy BMW kabrióval száguldoztál Quebec utcáin.
14. Legyen mindennapi témád a rejtőzködés! Mondd el sokszor, hogy hál’ Istennek nem tudja senki, hogy ezt te írod, miközben a való életben "Lápitündér blogol"- vagy "Jómunkásember megmondja a jót"-pólót hordasz állandóan, minden buszmegállót telematricázol, és az adatkérő lapokra az "elérhetőség" alá a blogod url-jét írod.
15. Űzz valamilyen extrém sportot, mondjuk siklóernyőzés, bándzsidzsámping vagy legalább sakkszimultán!
16. Említsd meg sokszor a blogban a "rohadt kommunisták", "fasiszta banda", "anális szex öreglányokkal", "katka justin", "pandora sz*pik" és hasonló, populáris szókapcsolatokat, mert így könnyebben találnak rád a keresők.

 

Fitogtasson, kit csillaga kegyel, Közéleti díszt s büszke címeket, Én, kit a sors ennyire nem emel, Csöndben élvezem, amit szeretek. A trónok kegyence csak úgy virul, Ahogy a napraforgó a napon; És dölyfe a saját sírjába hull: Egy ránc, egy intés - és légvára rom. A sebhelyes, ünnepelt katona Ezerszer győzhet, s ha egyszer bukik, Törlik a hír könyvéből és soha Nem idézik régi érdemeit. Jobb hát nekem: szeretnek s szeretek: Nem űzök mást s más nem űz engemet.

Shakespeare: XXV. szonett

Utálom magamat egy kicsit (na jó, nagyon picit).

Az elmúlt harminchét évben mostanában nagyon kritikus vagyok, és genya, és folyton mindent és mindenkit kritizálok. Némelyek szerint kompenzálni akarok valamit ez nem helyes. Igazuk lehet, és visszanézve inkább sötét, mint világos ennek a blognak a hangulata (pedig nem vonz a dark stílus, esküszöm!). Most mégis, megint egy negatív post következik.

Tegnap (és már korábban is) beszélgettem Cicámmal egy őt különösen érdeklő dologról, amit én nagy vonalakban ezoterikának neveznék, bár ennek csak egy kis területében érdekelt a Kedves. Érdeklik őt a horoszkópok és a lélekvándorlás, a többiről nem tudok, de lehet más is.

Úgy gondolom, kinek-kinek szíve joga, hogy milyen módszerrel teszi az életet elfogadható(bb)nak ezen a sárgolyón. Nem vagyunk itt sokat (sajnos), azt a kis időt érdemes megszépíteni, legalább magunknak, ha már egymásnak nem tesszük (az, hogy az emberiség, "aki" hatalmas dolgokra képes, ha akar, miért nem segít a saját fajtársainak a jobb életért, egy külön értekezést is megér, majd egyszer, ha olyan kedvem lesz, írok erről is).

Nincs ezzel semmi gondom, toleráns embernek hiszem magamat. Számomra ugyan hajtépésre ösztönző megmosolyogtató néha/gyakran az a sok zagyvaság, amit emberek főállású vagy műkedvelő ezoterikusként művelnek a betevőért, de nem fogok senkit máglyán elégetni vagy tüzes fogókkal széttépni és hittársaikkal megetetni, sőt, még csak el se gáncsolom őket. Legyen, ha nekik jó, úgy vagyok ezzel, mint a homokológiával: amíg engem nem akarnak meg***téríteni, addig csinálja mindenki a jóízlés határain belül, amit akar a párjával (bár látni azt nem akarom!).

Számomra egy hit van: szeretem azt hinni, hogy minden, ami kézzelfogható, és bármilyen tudományos eszközzel vizsgálható, elemzhető, cáfolható, az van, és nincs más. Mielőtt valaki elkezdi, hogy "na a hülye, akkor ő is csak hívő, neki is van vallása", már előre egyet kell értsek: igen, tudom, hogy nem vagyok jobb egy katolikusnál, én is hívő vagyok. De csak azért, mert tudom és elfogadom, hogy nem vagyok képes mindent felfogni, amit azonban már valaki előttem képes volt! És itt van a lényeg szerintem: én nem olyasmiben hiszek, vagy bízom, amit soha senki nem képes tételesen és kézzelfoghatóan bizonyítani, megmutatni, elmagyarázni, hanem csak elfogadom, hogy egy tök vagyok, korlátolt és korlátozott befogadóképességű aggyal és lassan megcsontosodott idegpályákkal. Az én hitemben röppályák, gyorsulások, vegyi összetételek, reakciósebességek, akkréciós korongok, dezoxi-ribonukleinsav és bináris algebra a kulcsszavak. Sajnálom, ha ez a hitvallás fellengzősnek hangzik, talán csak olyan, mint az én szememben a többi. Ez van.

De az, amit tegnap Cicám egy honlapról felolvasott, az félálomban feldühít, ébren egyszerűen csak elszomorít. Volt ott valami megamágus, aki valami rezgésszintugrást jósol 2012-re, miáltal választanom kell, hogy meghalok, és elmegyek az univerzum egy távoli bolygójára folytatni háromdimenziós(?) evolúciómat, vagy "feljebb rezgek"(?) egy magasabb energiaszintre, ahol majd nem árt nekem a Földön bekövetkező világvége. Beszélt még a Földről, ami egy "fotonövezetben" tartózkodik, ami istentudja hogyan befolyásol most is minket, aztán szó volt még univerzáliskozmikusszereteteskörforgásos mittoménmiről is. Cicámtól előre is bocsi, de egyszerűen nem fogadja be az agyam, csak darabkákra emlékszem, olyasmire például, hogy "hamarosan véget ér a Nap-Föld_Pleiádok ciklus, ami 26000 évig tart".

Idézek a gae.hu weblapról:

A görög mitológia szerint a Pleiadok az anyjukkal utazva találkoztak Orionnal a vadásszal. Orion szerelmes lett Pleionéba és a lányaiba. Orion sokáig üldözte a hölgyeket, de nem tudta utolérni. Végül Zeusz segített nekik a szökésben galambbá változtatva őket, így felrepültek az égre. Amikor már elég magasan voltak, csillaghalmazzá alakultak. Magyar népies neve "Fiastyúk".

Jómagam is valami hasonlóra emlékeztem, az mindenesetre tuti volt, hogy a Nap (és vele a Föld) a büdös életben nem keringett a Fiastyúk körül, sem az ekörül. Egyetlen keringési periódusról tudok a Nap tekintetében, azt, hogy a galaxis középpontja körül 240 millió évente egyszer fordul meg. Ennyi.

Ezen egyetlen marhaság hallása után nem tehetek róla, de bezárul a fülem az ilyesmi hallatán. Lehet az a megasámán remek ember, kiváló pszichológus, nagyszerű tanító: az én világomba nem fér bele, mert ellenkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek igazolására legalábbis lehetőségem van (ha nem is élek vele mindig). Lehet, hogy nincs nyitva a harmadik szemem, vagy csakrám, vagy ki-m, vagy chi-m, vagy felettes énem; nem tudom.

Úgy tűnik, hogy a természetfeletti és én nem vagyunk beszélő viszonyban. Bocs, Termikém!

Történt anno a távoli múltban, mikor még Mackófiam egész pici volt, de már érett, hogy elkezdett mászkálni, és persze a legrosszabb helyekre és időkben. Elsők között szerepelt céljai közt (a mai napig) az emeletre vezető lépcsősor megmászása.

Ennek kiküszöbölésére hamariban kerítettünk két rácsot, egyet lentre, a másikat a fenti érkezéshez. Igen ám, de a rács nagyobb volt, mint a lejárat, úgy meg ugye hülyén nézne ki egy karám, rontván az összképet. Ezért gyorsan kerítettünk egy lokális mesterembert, aki cirka 50 éves lehet, és másodállásban asztalos.

Ő a rácsokat szétkapta, reszelte, vágta, ragasztotta, megvárta, elhozta, megkértük, felfúrta. Dolgozott vele vagy két napot (gondolom, nem teljes napot), majd, mikor megkérdeztük, mivel tartozunk (gondoltuk, pár tízezerből baráti áron megvagyunk), nagy fejvakarva így szólt:

-Hát ugye szétkaptam, reszeltem, vágtam, ragasztottam, megvártam, elhoztam, megkértek, felfúrtam. Elnézést, bocsánat, nebántsanak, de háromezer forint lesz, ha nem nagy gond, és lehet részletekben, hat hónap alatt" -nagyjából ez volt a válasz, lehet, hogy egy kicsit túloztam. Mindenesetre gyorsan elkezdtük szarul érezni magunkat, hiszen egy mai jólmenő vállalkozó legalább tízszer ennyit kér azért, hogy kijön egy szál mérőszalaggal. Végül többet adtunk a bácsinak (bár nem vagyunk krőzusok) de azért nem volt arcunk a háromezerhez.

Annyi a tanulság, hogy a régi mesteremberek, akik azért még két szögből és egy gatyaszíjból istenes cipőt tudtak varrni, azok sajnos lassan kihalnak, átadván helyüket az új és reményteli generációnak, akik ugyanezen alapanyagokat szemétre vetik, megrendelik Kínából az Adios megacsukát, és ötvenszeres áron kezembe nyomják, hogy "ne! ehune’!"

Most fejeztem be Frederik Pohl Plague of Pythons c. 1965-ben íródott könyvét. Sajnos csak angol nyelven érhető el, tudomásom szerint, de remekmű, Pohl-hoz méltó.

Dióhéjban: a regény az akkori (1965) közeljövőben, tehát nagyjából napjainkban játszódik, helyszíne egy olyan Föld, ahol ezer gátlástalan tudós és zsarnok uralkodik milliárdok felett, méghozzá a létező legtökéletesebb módon: egy ötletes ultramikrohullámú sugárzó segítségével Hawaii szigetéről távirányítják az egész világot, miután világméretű atomháborút robbantottak ki, és a megmaradó milliárdok között folyamatosan őrült ámokfutást rendeznek, távirányított kisemberek által gyilkolva.

Zsarnokságukra magyarázatként azzal érvelnek: a Föld összes népe előbb-utóbb úgyis kiirtaná egymást az atomversenyben (ne feledjük, 1965-ben írta ezt Pohl, hidegháború, ugye…), így ők csak irányítottan és tervszerűen lemetszik a nemkívánatos vadhajtásokat. Még maguk előtt is titkolják, hogy már-már isteneknek érzik magukat, vérszomjuk is vetekszik az ókori primitív istenekével.

A könyv főhőse Chandler, akit szülővárosából száműznek egy “megszállottság” során elkövetett nemi erőszakért. Korábban, az atomháború előtti időszakban mikrohullámú mérnök volt. Vándorlása során barátokat szerez és veszít el az őrült “istenek” miatt, többször is megszállják őt, végül elirányítják Hawaii szigetére, ahol egy tartalék sugárzót kell megépítenie az “istenek” számára. Miután elkészült, próbaidős “istennek” léptetik elő, ő is megkapja távirányító koronáját, és -folytonos megfigyelés mellett- részt vehet, részt kell vennie az “istenek” játszadozásában.

A folyamatos vérengzésektől elborzadva titokban a zsarnokság megszüntetésének lehetőségét keresi, végül egy baleset jóvoltából megszerzi a “főisten” tartalékrendszerhez készült koronáját, és elragadja a hatalmat a tudósoktól. Hogy mindörökre véget vethessen az agykontrollnak, távirányítással szisztematikusan “megöngyilkolja” a tudósokat.

Dilemmája és egyben a regény befejezése is: elhiteti magával, hogy ha majd biztosan végzett szörnyű küldetésével, akkor leteszi majd a koronát, és végleg megsemmisít mindent, hogy nyoma se maradjon a zsarnokságnak. A regény uolsó mondata:

“Csak addig fogja majd viselni, amíg elvarr minden szálat, csak addig és egy másodperccel se tovább - gondolta, de már tudta, hogy hazudik.”

Lord Acton mondta: „Minden hatalom korrupttá tesz - az abszolút hatalom abszolút korrumpál.”

Vajon létezik-e ember a Földön, aki, legyen bármilyen jószándékú és jámbor, ha egyszer megízleli a tökéletes hatalmat és irányítást, képes és hajlandó lenne lemondani róla? Érdekes kérdés ez, a választ csak sejtem. Most, egyszerűnél is egyszerűbb emberként könnyen rávágom, hogy igen. De az ember önző, és ebből csak néha, ritka alkalmakkor képes kitörni. Vajon én képes lennék-e erre? Szomorú sejtésem az, hogy nagyon nem vagyok ebben biztos.

Remélem, soha nem leszek abszolút hatalom birtokosa!

Most hajnali fél három van, és ahelyett, hogy más normális emberhez hasonlóan odafönt aludnék a helyemen, és mindenféle zagyvaságot álmodnék, itt ülök a gép előtt. No nem jószántamból, hanem mert a drága jó allergia egyhetes tüsszögőrohamot hozott nekem, melynek során és következtében agyam kis adagokban távozik bensőmből.

Most éppen a kognitív funkciókért felelős területek vannak soron, a szelídség-központom sem üzemel már, emiatt roppant dühös vagyok huúúúúláúúúáááéééőőőkreccs bocsánat, csak gyorsan széttörtem egy széket agresszíve. Most már jobb.

Ha a kicsorgás eléri az agytörzsemet, akkor egy végső rohamot követően megnyugodhatok végre, nem lesz, ami törődjön nyomorult helyzetemmel, és boldog vigyorral az arcomon vegetálhatok végre életem végéig. Tüsszögni és folyni ugyan akkor is fogok, nodehát kit érdekel ez akkor már? 

Jojszakát minden tisztességes embernek!

Tudod, hogy van ez…
Mindig akadnak bosszantó ügyek,
Mik sokszor feldühítenek.
Olykor esküdözöl, olykor átkozódsz
Mikor az élet mócsingján rágódsz.
Ne morgolódj, csak fütyüréssz,
És meglátod, a végén minden jóra fordul majd.

(És akinek ez sem elég, most egy dal jön!)

Csak nézd az élet napos oldalát!
Csak nézd az élet napos oldalát!

Ha úgy látod, hogy rohad minden,
Elfelejted, mi van ingyen.
Csak nevetés kell,
Mosoly, ének, tánc!

Ha égig ér a gond,
Te válladat sose vond,
Csak csücsöríts a száddal és fütyülj!
És nézd az élet napos oldalát!

MINDENKI! (…a kereszteken!)

Csak nézd az élet napos oldalát!
Az élet abszurd, halál a végszó,
És földig hajolsz a függöny előtt…
Felejtsd el a bűnöket,
És röhögjél egy jót,
Élvezd ki a végső csattanót!
És nézd a halál napos oldalát!
Mielőtt még végképpen kifújsz.

Az élet nem nagy ügy,
Ha jobban megnézzük.
Hisz egy röhögés,
A halál meg egy vicc.
Az egész csak egy show,
Hát had nevessenek!
De a végső vigyor a tiéd,
Ne feledd!

Csak nézd az élet napos oldalát!
Csak nézd az élet napos oldalát!

GYERÜNK BRIAN! ÜNNEPELJ!

Csak nézd az élet napos oldalát!
Csak nézd az élet napos oldalát!

Úgy sokkal egyszerűbb lesz minden!

Figyelj! Végül is mit veszíthetsz?
A semmiből jöttél, a semmibe mész,
Mit veszítettél?
SEMMIT!
A semmiből jöttünk,
A semmiből.
Tudod, ezt szokták mondani…
FEL A FEJJEL TE HÜLYE!
Tessék, látod? Itt a film vége

Mellesleg a lemez kapható az előcsarnokban.

A videó változatra ez nem érvényes!

Sonja írt egy kis dalt a végére.

Képesek voltatok fizetni ezért a baromságért?!

Öreg! Mondtam! Sose kapod vissza a pénzedet.
Ha tetszett a film, menj el és nézd meg az “La Notte-t”!

VÉGE
(ennek…)

Most értem a végére vagy három hét szabadságnak, ma ismét a hegyibe kerültem a vérvalóságnak itt a munkahelyen. A három hét komolyabb esemény nélkül telt el, volt jó meg rossz meg semleges dolog egyaránt.

Szegény Mackófiamról az imént kaptam a hírt, hogy torokgyulladása van, pedig egy kanyi fagyit nem evett, a leghidegebb általa fogyasztott dolog a lépcsőfeljáró vasa volt, és lám, mégis…

Tekintve, hogy amúgy is antivallás hangulatban vagyok, álljon itt egy részlet az "Ördög ügyvédje" c. film végéről, a Sátán szájából Al Pacino tolmácsolásában:

Kinek cipeled azt a zsákot? Istennek? Erről van szó? Istennek? Ha meghallgatsz, adok egy kis bennfentes információt Istenről. Isten szeret figyelni. Nagy kópé őkelme! Gondolkozz csak!

Ösztönöket ad az embereknek. Megadja ezt a fantasztikus ajándékot, s aztán mit csinál Őkelme? Szerintem a saját szórakozására, magánjellegű, kozmikus humorérzékkel szabályokat állít ellenük.A legnagyobb vicc.

"Nézd, de ne érintsd! Érintsd, de ne ízleld! Ízleld, de ne nyeld le!" S miközben te egyik lábadról a másikra ugrálsz, mit csinál Ő?

Kiröhögi a belét! A szarházi! A szadista! A világjáró háztulajdonos! Lehet ezt tisztelni? Soha!

Jobb uralkodni a Pokolban,mint szolgálni a Mennyben, igaz?

Miért ne? Itt járkálok a földön, mindenben részt veszek a dolgok kezdete óta. Az emberek minden érzelméből kivettem a részem. Azzal foglalkoztam, amit akart, s nem ítélkeztem fölötte.

Miért? Mert minden tökéletlensége ellenére sem vetettem soha meg. Szeretem az embereket! Humanista vagyok. Talán az utolsó humanista. Józan pillanataiban ki merné tagadni, hogy a huszadik század az enyém? Az egész! Az egész. Az enyém. Eljutottam a csúcsra.

Ez most az én időm.

Bevallom, és nem szégyellem, hogy nagyon nincs közöm a vallásokhoz. Volt, de már elmúlt, kiábrándulás tipikus esete Tóth Marival.

A katolicizmust a kezdetek óta nagy kalap nullának tartom a maga beégetett önhittségével, ritualizált istenimádás-helyettesítésével, bokáig koptatott ünnepeivel, lásd körmenet, búcsú. Tudom, hogy az ilyen alkalmak leginkább a tömegpszichózis fenntartásáról és ezen keresztül pénzszerzésről szól. Úgy vagyok azonban vele: legyen nekik ez jó, mi közöm hozzá? S lám, mégis rozoga Föld…

Íme a receptje, hogyan öregbítsük amúgy is messzi földön ismert vezetői képességeinket településünkön és a széles kerek világon:

Végy egy sok évtizedes hagyományt, mondjuk véletlenül a helyi búcsút. Ne törődj vele, hogy a gyerekeknek remek szórakozás (a szülőknek mondjuk egy zsebmetszés) az ilyenkor szokásos körhintás-vattacukros-édességes-körbehányós dzsembori. Rúgj föl minden megszokást, merj újító lenni, ne félj az emberek szájától! Elvégre te vagy a falu választott vezetője immár majd fél éve! Az emberek bizalmas belédvetése von dicsfényt köréd, úgyhogy tehetsz, amit csak akarsz, mindenki mögötted áll! (ugye? mondjátok, hogy igen, kérlek…)

Tudasd a vásárosokkal, hogy megtízszerezed a helypénzt, vezess be a búcsú idejére parkolási díjat (és feledd el, hogy településeden még tisztességes járda sincs a falu FŐUTCÁJÁN!, /ugyan, hadd süllyedjen el az a büdös kölyök a babakocsijával együtt az ötven éve porló járdacsontváz közeiben/, nemhogy parkolóhely, aki még egy nappal korábban jön, az beállhat autóval a templom elé, vagy a zebrára…), tégy ezzel lehetetlenné minden szabadversenyes vállalkozót. Végy ehelyett egy kb. 80-100 négyzetméteres füves részt a templom körül, zsúfolj oda érdekszférádból 150 bazárost, 12 matyóművest, és rengeteg párthű elvtársadból amennyit csak tudsz, kezd el magyarkodni, tájszólni, énekeltess magyar búcsúpótlékodon szlovák, sváb, meg amilyen nációs műdalokat. Ügyelj arra, hogy a falu minden házában (kivétel nélkül, ne könyörülj a hegyoldal túlfelén élőkön se!) Dolby Stereo hangzásban hallhassák rendezvényed minden zizzenését, lehetőleg este nyolc-kilenc óráig. Feledd el, hogy vannak olyan idegenszívű dögök, akik a torz kölykeiket szeretnék altatni, alva tartani, vagy csak élveznék a vasárnapi csendet a ganék (a mocskos komenista állatok, fujj, sárba velük!).

Kasszírozz be minden lehetséges forintot, titokban oszd meg a helyi papbácsival, aki annyira megalomán, hogy ha látod, már tudod, hogy Napóleon él, és ő a lokál servus dei. A maradékot oszd szét szűkebb érdekszférádban.

Ha mindezt megtetted, dőlj hátra, és súgd elégedetten bölcs vezértársaid fülébe: "Ma is nagyot alkottunk, nem keltünk fel hiába. Ez jó mulatság, férfimunka volt!"

Feltámadtam hamvaimból, hiszen már jó ideje nem írtam. Mentségemre szolgáljon, hogy iszonyúan fáradt vagyok, mostanában ezer és egy dolgot kell egyszerre csinálnom, leginkább a melóhelyen.

Sok napiszarság mellett elvállaltam egy kiegészítés leprogramozását a céges portálhoz, mostanra már állok vele valahogy, de még hátra van a neheze: a kész motorba bele kell csikarnom az elvárt igényeket. Ez már csak azért is nehéz, mert az elvárásokat olyanok fogják adni, akik 1. nem értenek az ámítástechnikához, 2. nem tudják, mit is kellene elvárni.

Túl sok minden nem történt velem privatice, talán csak annyi, hogy Cicámmal meguntuk nyögni a sokéves veszteles igát, és mindketten (valójában mindhárman) átmentünk a Pannonhoz sarcot fizetni. Régi telefonjainkat eladtuk, felperzseltük és helyét behintettük sóval, Cicának és Vivinek új mobilja van, én meg egy sokszor megunt, de még mindig ász 6230i-vel nyomulok tovább. Ja és nem 50-100 forintokat fizetek percenként, hanem mindig és mindenhova 27-et. Azért lássuk be, nem mindegy!

Lámlámlám, itt volt a háromnapos hétvége, gyermeknap, pentékoszté, sőtmitöbb. Ünnepebbnél ünnepebb ünnepek, és Medvekoma micsinál? Béllógatva előkertet készít.

Cicámmal már korábban elhatároztuk, hogy márpedig itt előkert lesz, ha fene fenét eszik is. Tudnivaló, hogy kisházikónk egy jóféle hegyoldal alján fekszik, ebből következik, hogy párfokos dőlésszögű lenne testvérek között is a telkünk. Emiatt elébb talajgépek, teherautók és kisvakondok segítségét kellett kérnünk, hogy legalább közelítsünk a vízszinteshez, majd péntek este alapot ástam a támfalunknak. Ez se volt kis meló, de a nyalánkság még hátra volt: ki kellett betonozni a falat. Mindezt persze úgy, hogy segítségemre volt egy lapát, egy gereblye és egy kiskertészásó, olyan tenyérnyi nagyságú.

Jó szerszámmal öröm a munka, tartja a közmondás, így vidám hangulatban telt a kínhalál, kézi kevert betonunk szépen lassan (de milyen lassan!) megtöltötte a zsaluköveket, szombat estére már készen is volt a betonyozás, aztán már csak egy vasárnapi levezető földlapátolás volt hátra. Mikor ezzel elkészültem, úgy  éreztem magamat, mint a saját farkamba harapó kígyó, elegem volt az egészből. Szerencsére Cicám végig ott volt velem, segített, ahol ért, úgyhogy legalább a társaság jó volt  Köszönöm neki ezt így utólag is!

Tegnap este csillagászati eseménynek voltam szemtanúja. A Szaturnusz elvonult a Hold mögött. Érdekes dolog ez: kis semmi fírgek vagyunk egy kőgolyó felszínén, a jelentéktelennél is kisebb a befolyásunk a világ dolgaira, az égitestek nagyjából fittyet hánynak arra, mit akarunk nagy és indokolatlan gőgünkben a világtól. Eme lényeknek egy földrajzilag jól elhatárolt csoportja abban a szerencsés helyzetben volt tegnap, hogy a Hold éppen kitakarta a Szaturnuszt kb. egy óra hosszat. Semmi nem változott meg, a Hold most is halad a pályáján, a Szaturnusz úgyszintén.

Ami változott: néhány kisember úgy érzi, hogy kozmikus jelenésben volt része, hogy nagy dolgokat látott. Ez leginkább a bulvárlapok szintjére emeli a problémát, aholis jó szokás, hogy a nem történésből készítenek híreket. "Győzike nem tervez több purgyét, VV Bandi eseménytelen napja", stb.

Bevallom, szeretek (szeretnék) csillagészkodni a magam eszközeivel. Érdekelnek az efféle események, ha adódik alkalmam, meg is nézem ezeket. Amiben próbálok mértékletes lenni, az a túlzott jelentőség tulajdonítása irreleváns dolgoknak.

Mert miről is van itt szó? Adva van esetünkben egy naprendszer, történetesen a Naprendszer. A központi zseblámpa körül egy síkban kering néhány gombolyag, némelyik hajókötékből, némelyik pókfonálból készült. Ezek bonyolult összjátéka során az egyik néha eltakarja a másikat, vagy éppen egyik elől a zseblámpát. Bár a pókfonál-gombolyagon élő picike atkáknak ez baromi érdekes dolog: "Odanééééézz, eltűűűűnt!" Másfél órára csak a pókfonál-gombolyag még pókfonalabb kísérőjét látjuk. Ettől még a rendszerünk összessége semmit nem változott. 

És ami az egészben a legizgibb: történt egy eltűnés, történt egy megjelenés. Összidejük kb. két perc. A kis fírgek, hogy mégis csinájunk már fontos eseményt a dologból, mit tesznek? Rendeznek egy cirka két órás rendezvényt, ami a voltaképpeni két percet emeli naaagy és tartós és rendkívüli dologgá. Szó se róla, volt ott remek előadás amatőr csillagászoktól mindenféle témákban, de hát ilyet nem láthatunk-e, ha bemegyünk akár mondjuk a Mindentudás Egyetemének előadásaira?

Szép dolog az ismeretterjesztés, és valóban érdemes és kell is megragadni minden alkalmat, hogy a paraszt agyába fényt öntsünk, de mégis, valahogy elégedetlenség-érzetem van. Nehéz elmondani, miért is, klassz dolgok történtek, de az összkép ettől még a "szánalmas" jelzőt generálja bennem.

Tudjuk be ezt nemlétező maximalismusomnak.

Saját szegénységi bizonyítványomat készülök most kiállítani.

Rájöttem, hogy eleddig elég szegényes volt zenei ízlés- és ismeretvilágom, és hogy emiatt sok remek dologról maradtam le az életben. Ez persze így elég elnagyoltan hangzik, elmondom, miről is van szó.

Soha életemben nem vettem a fáradságot, hogy legalább meghallgassak egy kis reggae-zenét, viszont remekül elhatároztam magamban, hogy nekem ugyan nem kell ilyesmi. A minap viszont "kezembe akadt" (ne kérdezzétek, honnan egy Bob Marley mp3-gyűjtemény, és nagysok utazóidőmben nekiálltam telcsiről hallgatni útközben. Mit ad isten Hogy - hogy nem, rájöttem, hogy nekem ez nagyon-nagyon tetszik!!! Végre egy kis nem agresszív gitárfűrészelős-fejhangonnyivogó-pléjbekkes cinizés, hanem igazi, hangszeres, énekes, élvezhető zene. Legmélyebb tiszteletem Mr. Marley és munkássága előtt!

 

(Mellékesen jegyzem meg, a köznép okulására, hogy ma reggel olyan volánbusszal /igen, csak így, nemecsekernősen, jobbat nem érdemelnek/ jöttem be, hogy a lábam alatt kinézve láttam az aszfaltot elrohanni alattam. Mit mondja, halálközeli, extrém sportnak is kiváló!)

avagy pro patria et libertate, mégha historia est magistra vitae is!

Node ne szaladjunk a dolgok elébe.

Tegnap estefelé Mackófiammal egészségügyi sétát tettünk szűkebb (de még milyen szűk!) házunktáján, nevezetesen a zsámbéki romtemplom környékén. Tudni kell, hogy kislakásunk a festői romok közvetlen közelében található, úgyhogy történelmi levegőt szívunk nap mint nap.

A fiúgyermek szokása szerint már kibírhatatlan volt, ezért sétálni indultunk egy babakocsi társaságában. Földrajzi okok miatt nálunk két útvonal lehetséges harc- és babakocsizás esetén: egyik a romtemplom felé és körül, a másik pont ellenkező irányban. (A hegynek föl és le irányokat emberi számítás szerint kihagyjuk a felsorolásból, felfele már csak a farkasordító hegyoldal, lefelé meg egy embertpróbáló lejtő => kb. 95 fokos.)

Fiam a mozgásállapotát csak külső erő behatására hajlandó megváltoztatni, magyarán amikor menni akar, akkor nincs olyan isten, hogy megálljunk, ha megállok, akkor üvölt, igyekszik kitérni a változás elől. Egy idő után viszont rájött, hogy némá, itt vannak jópofa dolgok is, pl. kutyák.

Kisvártatva elmúlt az üvölthetnékje, és hagyott nézelődni - akár álló helyzetben is! Úgyhogy megálltunk a romi kerítése előtt, és csinálhattam néhány fényképet, amit most megosztanék veletek, ha érdekel.

Nem szeretem a vallást, a templomokat, az ilyenolyan rituálékat és értelmetlenségeket. Egy dologra mégis kíváncsi volnék: milyen lehetett ez a templom fénykorában?

 

Ifjonckorom egyik nagy kedvence a sokak által csak perverz állatnak tartott Michael Jackson.

Mondhatunk rá sokmindent: különc, pedofil(gyanús), kőgazdag, elborult. Valószínűleg mind igaz. De egyvalamit nem nagyon lehet tőle elvenni: a nyolcvanas évek egyik legjobb énekese és főként legmeghatározóbb zeneipari látványgyárosa volt. Egyik korábbi legjobb jóbarátom (akit ma a világon nem lelek, ki tudja, hol lehet azóta) mutatta meg akkor hiperszuper kazettásdeck-csúcserősítő párosán, hogy is kell szólni egy(több) Jackson-számnak úgy igazán. Akkoriban láttam először a suliban szervezett videódiszkóban (van, aki még emlékszik e spéci műfajra?) a Thriller és a Smooth Criminal klipjeit. Tudom, egy mai kliphez képest gyengének tűnhetnek, de akkor ő volt az úttörő a szakmában.

Ma is élvezettel hallgatom a számait, véletlenül bukkant fel emlékeimben egy dal a "Simpson család" című drámasorozatból, itt Lisának írt Jacko egy kis köszöntőt. Íme:

mp3

Lisa, it’s your birthday. God bless you this day You gave me the gift of a little sister, And I’m proud of you today. Lisa, it’s your birthday. Happy birthday, Lisa. Lisa, it’s your birthday. Happy birthday, Lisa. I wish you love and goodwill. I wish you peace and joy. I wish you better than your heart desires And your first kiss from a boy. Lisa, it’s your birthday. Happy birthday Lisa. Lisa, it’s your birthday. Happy birthday Lisa. Yeah!

Lisa, ma van a szülinapod. Isten éltessen Egy kishúg ajándékát adtad nekem És ma büszke vagyok rád. Lisa, ma van a szülinapod. Boldog szülinapot, Lisa. Lisa, ma van a szülinapod. Boldog szülinapot, Lisa. Szeretetet és jószándékot Békét és örömöt kívánok neked. Jobbat, mint amit el tudsz képzelni, Még az első csókodnál is. Lisa, ma van a szülinapod. Boldog szülinapot, Lisa. Lisa, ma van a szülinapod. Boldog szülinapot, Lisa.

A hétvégén eltöprengtem, hogy vajon folytassam-e itt a blogomat, vagy tegyem át valami saját tárhelyre. Többek között azért is volt ez kérdés, mert ez a blog.hu elég gáz, hogy nem lehet menteni róla a bloggantásokat, és hát ez így elég lutri, nemdebár? Namegaztán régen próbálkoztam saját fejlesztésű blogendzsinnel, és ég és föld a különbség. Valahol meg is van a szkript, lehet, hogy egyszer mégiscsak átállok. Majd kiderül, ha kedvem lesz.

Ezen a fordulaton csavarjunk egyet: túl sok, túl későn, és elő is állt az az állapot, amire gondolok.

Nevezetesen: megboldogult kamaszkoromban hétfőnként rohantam haza az iskolából, hogy elérjem a Petőfi rádió kívánságműsorát "kettőtől ötig". Az ott lejátszott számok analógtechnikás rögzítése (magnófelvétel) volt az egyetlen módja, hogy az aktuális slágerekhez hozzájuthasson a mezei emberfia. Rengeteg eltöltött emberóra, rengeteg tönkrevágott magnókazetta, rengeteg elmulasztott lecke a mérleg.

Emlékszem, anno fél kezemet odaadtam volna egy-egy ritkaságszámbe menő zeneműért. Órákon át csattogtattam apám féltve őrzött Panasonic rádiós magnóját, hogy a számok elejét és végét minél pontosabban illeszthessem egymáshoz, mintegy kiküszöbölendő az akkor (és ma is) szokásos lemezlovas belepofázást a számok elején és végén. (Tényleg, titeket is megvadít, amikor egy köcsög senki ráénekel egy számra?)

Volt még egy el-elakadó zeneforrásom: a Sugár üzletközpont sokat szidott szentélyében néha igen jó áron lehetett kapni (leginkább magyar) bakelitlemezeket. Ha éppen volt raktárkészleten, és éppen volt pénzem, és éppen rábukkantam, nagyon jópofa beszerzésekre is képes voltam. Egész komoly gyűjteményem alakult ki KFT, Jean-Michel Jarre, Bikini, meg miegyéb szerzőktől.

Aztán véget ért ez a korszak, jöttek a CD-k, aztán az Internet, az mp3-ak tömkelege, és rájöttem valamire: most, hogy már szó szerint bármit megszerezhetek ilyen-olyan forrásból (és sokmindent meg is szereztem), már csak a gyűjtőszenvedély miatt tettem, a beszerzéseim ott porosodnak egy százas DVD-gyűjtő forgatható lapjai között. Nem hallgatom meg őket, legfeljebb ha néha rámtör a nosztalgiázhatnék, és a régi kedvenceim mára kedves emlékké fakultak. Túl sok a lehetőségem, de már túl későn, elmúlt a rajongás irántuk.

Nem panaszkodom, helyette (sokszor véletlenül) vannak új kedvencek, itt van mindjárt Weird "Al" Yankovic, egy amerikai zenemű-parodista, akinél sokoldalúbb zenészt még nem ismertem. Ha őkelme valóban "komoly" slágerfaragásra adná a fejét, úgy gondolom, bőven lepipálná a manapság divatos szupersztárokat. Parodizált ő már Madonnát, Coolio-t, Queen-t, olyan sokmindenkit, hogy nem is tudnám hirtelen felsorolni, és sokszor a paródia jobb, mint az eredeti. Akit érdekel, keressen rá a neten, rengeteg honlap, dalszöveg, néhol még mp3-ak is  található mindenfelé.

Mindezt miért mondtam el? Egyetlen kielégítő magyarázatom van csupán: HÁT CSAK ÚGY! Akinek nem tetszik, ne vegye magára, akinek meg ismerős a szitu, írjon egy kommentet :-)

Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki a pajzsukat és állítsák le a hajtóművet. Asszimilálni fogjuk magukat. Minden ellenállás hasztalan.

Ma a következő kép tárult elém élelembeszerző körutam során. A kisállat egy körúti kávézó előtt ücsörgött, koldustálját csak a fényképezőgép miatt dugta a háta mögé.

Kérem, hogy aki elvállalná a lent nevezett kéregető állat jövőbeni ellátását, jelentkezzen, hogy az örökbefogadási procedúrát megindíthassuk.

A jószág csendes, illemtudó, keveset fogyaszt (1 csupor méz százon), bundája jelenleg poros, és sajnos néha összevattázza a hátsó ülést, de ez porszívóval takarítható. Életkörülményei szívszorítóak, egy példátlanul kegyetlen üzlettulajdonos a vendégek becsábítására használja ki a jobb sorsra érdemes szegény párát.

A minap Cicámmal kitaláltuk, hogy legyen elöl is rendes kerítésünk, hogy Ákomka és Zoészörny kimehessen bóklászni és kóbor kutyákat ugatni (ez utóbbit inkább Zoé csinálná!).

Nosza, fel is hívtuk volt barátom volt barátját, aki tud lakatolni, hogy hogyan és miért tudná ezt betonba nyélbe ütni. Szó szót követett, és végül egymás markába köpve megállapodtunk: én szállítok neki egy használt és működőképes számítógépet, picit ráfizetek (forintban, nem morálisan!) és máris lesz kerítés!

Az előkert idegenektől elzárása folyamatban van, nem is ez a lényeg, de sokkal fontosabb (és mókásabb), hogy leszállítottam a gépet, némi alkatrészbeszerzéssel előkészítve.

Lakatosbarátom a kapott géppel a létező összes felgyülemlett számítógépéhségét elkezdte kiélni, kezdve azzal, hogy az általa oly régóta áhított DOOM nevű nevelő célzatú gyermekjátékot kérte és kapta meg. Miután hangfalakat is vittem neki, az élmény teljes lett, nagylánya szobája azóta hangos a Doom és a Half Life 2 és az Alien vs. Predator 2 zajaitól és zörejeitől. Kíváncsi vagyok, meddig fogja tűrni az átjáróházat, főleg, hogy kisöccse és kishúga ott tobzódnak halomban a bejáratnál, hogy "mi is akaruuuuuunk!!!"

Üdv mindenkinek! Ezt a bejegyzést a buszon ülve írom, T9 szótárral. Picit nehézkes, de mindenesetre jobb, mint ha egyesével kellene bepötyögni a szavakat. Ma nem történt semmi érdekes, talán csak annyi, hogy fel kellett hívnom egy leendő beszállítónkat Németországban, de a melóhelyen nem lehet külföldöt hívni, így a főnököm mobilját használtam, az ő számláját gyarapítva.
Jópár perces lett volna a beszélgetés, de a német nem volt bent, így az interakció nem jött létre, viszont időben el tudtam jönni haza. Ha bent lett volna őkelme, akkor valószínű, hogy a büdös életben nem szabadulok meg a melóhelyről. Mákom volt!

Ez a mobilos blogolás mégsem olyan jó móka, úgy saccra Pátytól Zsámbékig ennyit sikerült bekalapálnom, inkább maradok a jó öreg, sokszor elavultnak és untrendinek mondott PC-nél.

Ezúton szeretnék köszönteni minden kedves ismert és ismeretlen édesanyát! Köszönöm nekik, hogy itt lehetünk ezen a világon!

Köszöntöm Cicámat, mint édesanyát, és hálás vagyok neki, amiért olyan sokat fárad azért, hogy két (alapból neveletlen  gyermeke jólnevelt emberré váljon!

Nemkülönben köszönöm neki, hogy számtalan órát tölt azzal, hogy belőlem embert faragjon :-)

Igyekszem okulni, remélem, látszik rajtam! 

Visszakerestem a mentéseimből a régebbi blogom tartalmát és feltettem ide, lustaságból a régi cuccok 2005.02.02-i dátumot viselnek. Akit érdekel, elolvashatja.

Igen, megtörtént a lehetetlennek hitt: (megint) bent vagyok az iwiw-en.

Anno nemistudommármikor, fent voltam egyszer, kismillió ismerőssel megáldva. Akkortájt vette át a Matáv? T-Com? (istentudja mi ennek a cégnek a valódi neve, lehet, hogy Kovács és társai GMK) az iwiwet, és elterjedt a (nem is olyan megalapozatlan) hír, hogy eztán majd látni fogják arab hittestvéreimmel és baszk szeparatista elvtársaimmal folytatott kapcsolataimat nemzetbiztonsági őrző-védő cégek és reklámküldő célzott direktmarketingezők. Gondoltam, nekem ez nem hiányzik, így gyorsan töröltem magamat a rendszerből. Fölötte álltam, túlléptem rajta, elértem a nirvánát, ésatöbbi, ésatöbbi.

A minap Cicám ex-e küldött egy meghívót, gondoltam, annyi helyről lehet már infókat összeszedni valakiről, nem mindegy már, hogy itt egyben lesznek az ismerőseim? Így hát visszatértem, keresem a régi ismerősöket, osztálytársakat, volt és jelenlegi kollégákat, rokonokat.

Ennek kapcsán elgondolkoztam egy picit: "milyen érdekes", hogy itt van ez a rengeteg ember, akit ismerek, nekem ők jelentenek valamit, tudok róluk egy s mást. Lehetnek kb. 150-en (egyelőre). Magam köré halmozok egy kis csoportot, de arról fogalmam sincs, hogy vajon az ő ismerőseik és a mi nem-ismerőseink kik és mik valójában. Ezek az emberek (többé-kevésbé) fontosak nekem, a többi kívülálló meg nem.

Vajon egy feltételezett rosszakaratú (gyilkos, rabló, csaló) megtenné-e a másik ismeretlennel, amire készül, ha végigkövetné, hogy az ő ismerősének az ismerősének az ismerőséről van szó? Hiszen áttételesen az ő közvetlen cimborájának árt, ha növeli az emberiség negativitásérzetét a világgal szemben?

Másik kérdés, talán erre tudja valaki a választ: vajon átlagosan hány ismerős kell ahhoz, hogy akár Magyaroszágon, vagy az egész világon bármelyik emberhez eljussak? Rémlik valami, hogy maximum 10, de lehet, hogy tévedek.

Hát nem kicsi a világ?

(A ismeri B-t)¹⁰=E_k

 ahol E_k a keresett tetszőleges jóember a világban.

azaz inkább legalább egy napot elvettek az életemből, én így érzem.

Itt volt ez a nemhétvége, amikor szombaton is dolgozni kellett, hogy a május 1. előtt vagy után, már nem tudom, munkanapot ledolgozzuk. Egyrészt bejöttünk "dolgozni" a nagy semmit, délben hazamentünk, majd ott volt 1, azaz egy darab vasárnap, hogy nesze paraszt, pihend ki magadat!

Ez kb. arra volt jó, hogy ásítozva elmúljon, aztán megint hetfű, öt nap meló, stb. Hagyták volna inkább a fenébe a jótékonykodást, szerintem a potya szombat helyett lett volna egy potya hétfő, amikor senki nem dolgozik semmit, és a népgazdaság mutatói a negatívba fordulnak…

Tegnap Zyxel előadáson voltam, marketing volt, minimális technológiai előadás volt, jó volt, sokat okosodtam. Első felindulásomban ma reggel förmvert (de jó kis szó :-) frissítettem a Zywall70-esünkön, kicsit talán gyorsabb lett, és telepítettem egy naplózó-riportoló csudaságot, majd kipróbálom, ha lesz időm.

Nagyjából ennyi egyelőre, de amilyen kavargós a fejem, még lehet, hogy írok.

Béna szóvicc, valami Holló Színházas poén, hogy hogyan lesz a póknak telefonja? Hát bemászik a sarokba és telefonja!!! Háháhááá, fantasztikus, TELEFONJA!!! Értik, ugye? Telefonja!!!

A kezdetektől napjainkig rengeteg mobilhoz volt szerencsém

Ha jobban belegondolok, mennyi pénzt és energiát fektettem ezekbe, azt kell mondjam, hogy nem is érte meg. Volt olyan időszak, hogy pár hónapon belül meguntam és elcseréltem/eladtam/ellopták valamelyiket, és az újtól nem lett szebb vagy jobb az élet.

Jelenleg egy Sony Ericsson K750i-m van, ez megvan már pár hónapja, és egyelőre elégedett vagyok vele. Az, hogy mit írok ebbe a blogba, nem feltétlenül jelenti azt a jövőre nézve, hogy nem fogok váltani, de ha mélyen magamba szállok, és nem ugrok fejest egy újabb vásárlásba meggondolatlanul, akkor rá fogok jönni az itt foglalt nagy igazságra: telefonálni elég egy telefon, bármelyik tudja már ezt :-)

Sokszor elgondolkoztam azon, hogy milyen apa vagyok én valójában. Van két gyerekem messze tőlem, korán különváltunk, azóta se én, se ők nem erőlködünk azon, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Ha találkozunk, örülünk egymásnak, de (legalábbis én) nem érzem azt az igazi apa-gyerek kapcsolatot. Szomorú, de ez van. Úgy tűnik, mindhárman elfogadtuk ezt.

Azóta Ákombákom egy éves lett, és a kérdés megint aktuális és égető: milyen apa vagyok, és milyen leszek? Szeretnék mindent megtenni, hogy ő joggal mondhassa: "Olyan akarok lenni, mint te, Apa!"

Az utóbbi években nem nagyon találtam olyan dalt, ami annyira kifejező lett volna, mint Harry Chapin Cat’s in the Cradle című ?balladája? (a műfaja nem tiszta sajnos). Pár végighallgatás után már elég jól értettem a mondanivalóját, és ha ma meghallom, elszorul a szivem: vajon lesz-e lehetőségem, hogy ott legyek a fiam mellett mindig, ha kellek? Ott leszek-e, ha megtehetem? Ez két külön dolog, és csak remélem, hogy lesz alkalmam, és erőm, hogy így legyen.

Szeretném, ha a fiam büszke lenne az apjára, ne csak én legyek büszke őrá. Úgy érzem, Apámmal ez nem sikerült, szeretem őt, tisztelem, de soha nem akartam olyan lenni, mint ő. Talán ez azért is van, mert sokat volt távol tőlünk, és amikor találkoztunk, az ő életvitele nem volt követendő példa számomra.

Harry Chapin: Cat’s in the Cradle	Harry Chapin: Fonaljáték
A child arrived just the other day, He came to the world in the usual way. But there were planes to catch, and bills to pay. He learned to walk while I was away. And he was talking ‘fore I knew it, and as he grew, He’d say, "I’m gonna be like you, dad. You know I’m gonna be like you."	Egy gyermek érkezett a minap, A szokásos módon jött a világra. De el kellett érnem a repülőt, fizetni kellett a számlákat, Mialatt távol voltam, ő már meg is tanult járni. És már beszélt, de nem tudtam erről. Ahogy nőtt, Így szólt: "Olyan leszek, mint te, Apa, Hidd el, olyan leszek, mint te."
And the cat’s in the cradle and the silver spoon, Little boy blue and the man in the moon. "When you coming home, dad?" "I don’t know when, But we’ll get together then. You know we’ll have a good time then."	Fonaljáték és ezüstkanál, Szomorú kisfiú az apjára vár. "Mikor jössz haza, Apa?" "Nem tudom, mikor, De összebarátkozunk majd. Remekül fogjuk magunkat érezni!"
My son turned ten just the other day. He said, "Thanks for the ball, dad, come on let’s play. Can you teach me to throw?" I said, "Not today, I got a lot to do." He said, "That’s ok." And he walked away, but his smile never dimmed, Said, "I’m gonna be like him, yeah. You know I’m gonna be like him."	A fiam a minap lett tíz éves, Így szólt:"Kösz a labdát, Apa, gyere, játsszunk! Megtanítasz dobni?" Erre én: "Ma nem jó, Sok a dolgom." Mire ő: "Semmi baj." És elment, de a mosolya megmaradt, És ezt mondta: "Olyan leszek, mint ő, igen. Akkor is olyan leszek, mint ő."
And the cat’s in the cradle and the silver spoon, Little boy blue and the man in the moon. "When you coming home, dad?" "I don’t know when, But we’ll get together then. You know we’ll have a good time then."	Fonaljáték és ezüstkanál, Szomorú kisfiú az apjára vár. "Mikor jössz haza, Apa?" "Nem tudom, mikor, De összebarátkozunk majd. Remekül fogjuk magunkat érezni!"
Well, he came from college just the other day, So much like a man I just had to say, "Son, I’m proud of you. Can you sit for a while?" He shook his head, and he said with a smile, "What I’d really like, dad, is to borrow the car keys. See you later. Can I have them please?"	A napokban hazajött az egyetemről, Annyira férfias, hogy meg is jegyeztem: "Fiam, büszke vagyok rád. Leülnél pár percre?" Megrázta fejét, és mosolygott: "Ha lehet, Apa, inkább kölcsönvenném a kocsidat. Viszlát később. Megkaphatnám a kulcsokat?"
And the cat’s in the cradle and the silver spoon, Little boy blue and the man in the moon. "When you coming home, son?" "I don’t know when, But we’ll get together then, dad. You know we’ll have a good time then."	Fonaljáték és ezüstkanál, Szomorú kisfiú az apjára vár. "Mikor jössz haza, fiam?" "Nem tudom, Apa, mikor, De összebarátkozunk majd. Remekül fogjuk magunkat érezni!"
I’ve long since retired and my son’s moved away. I called him up just the other day. I said, "I’d like to see you if you don’t mind." He said, "I’d love to, dad, if I could find the time. You see, my new job’s a hassle, and the kid’s got the flu, But it’s sure nice talking to you, dad. It’s been sure nice talking to you." And as I hung up the phone, it occurred to me, He’d grown up just like me. My boy was just like me.	Régóta nyugdíjas vagyok, a fiam is elköltözött. A napokban felhívtam. Azt mondtam: "Ha lehet, szeretnélek látni!" Erre ő: "Jó lenne, Apa, de nincs időm, Tudod, az új munkám zűrös, és a gyerekek influenzásak, De tényleg örülök, hogy beszéltünk, Apa, Tényleg örülök…" És ahogy letettük a telefont, rájöttem, Épp olyan lett, mint én. A fiam pont olyan, mint én.
And the cat’s in the cradle and the silver spoon, Little boy blue and the man in the moon. "When you coming home, son?" "I don’t know when, But we’ll get together then, dad. You know we’ll have a good time then."	Fonaljáték és ezüstkanál, Szomorú kisfiú az apjára vár. "Mikor jössz haza, Apa?" "Nem tudom, mikor, De összebarátkozunk majd. Remekül fogjuk magunkat érezni!"

 

Ha valaki tudja, hogy nevezik a lenti képen látható játékot (angolul: cats in the cradle), kérem írja meg!

 

Update: Köszönöm Judit hozzászólását, cserébe itt olvasható Zorán feldolgozásának szövege:

Zorán : Üres bölcsőt ringat a Hold fénye

 

Ismét öregebb lettem egy húsvéttal, és bár tavaly más blogon már megtettem, megint rámtört a panaszkodhatnék.

Itt van ugyebár ez a húsvét a maga kölniszagú mivoltában. Amennyire meg tudom állapítani, mind az aktív (locsolók), mind a passzív (locsoltak) szereplők részéről úgy nagyjából a háta közepére se kívánja senki. Eredeti rendeltetése ugyebár ismert, Jézuskirály, visszagyött, innentől jó nekünk. Legyen meg a keresztények akarata, ünnepeljenek.

Kisországunk földrajzi és néprajzi hányattatások miatt itt van, ahol van, ugyibár muszáj volt integrálódni, merj különben fejbekommantottak volna nálunk szervezettebb nációk. rendben van, ide születtem, elfogadom, ünnepeljenek, akik akarnak. De vajon a vallási ünnepben mit keresnek olyan rítusok, amelyek egyértelműen pogány eredetű termékenységi szertartások és szimbólumok, beleértve a tojást, a kufircológép nyulat meg efféléket? És legfőképpen: ha már ilyen f@sságokat kell szokásba hozni, miért nem lehet ez önkéntes?

Hölgyismerőseim (nem félreérteni!) egyike sem repes az örömtől, hogy "Dejó, jön a húsvét!!!". Annál inkább szorong, vagy szeretne ilyenkor három nappal idősebb lenni. Férfitársaim nagy része baromságnak tartja, max. a piálást támogatják, de szerintem gond nélkül lemondanának róla, a piáláshoz úgysem kell alkalom, azt mindig lehet csinálni. Maradnak a fiúgyermekek, akik jó esetben pénzt, rossz esetben csokitojást, legrosszabb esetben festett tojást kapnak, bár az utolsó kettő sorrendisége vitatott.

 Ezek után úgy érzem, joggal kérdezem, mi a sz*rért kell ezt évről évre erőltetni?

Kedvenc sci-fi íróm, Larry Niven két újabb remekművét volt szerencsém elolvasni az utóbbi három hónap alatt. (Többre sajnos nincs idő, se energia, se egyéb erőforrásom)

A könyv és folytatása a Föld és az emberiség múltjában játszódik, nagyjából 14 ezer évvel ezelőtt, egy olyan elképzelt világban, ahol a varázslat alapanyaga, a mana ugyanolyan meg nem újuló természeti erőforrás,  mint a szén vagy a kőolaj.  Ahol a mana eltűnik, ott lehetetlenné válik a varázslás, a már kimondott varázslatok pedig megszűnnek. Ahol a mana feldúsul (tengervíz, meteorbecsapódás helyszíne, megkövült erdők), ott a varázslatok rendkívüli erővel bírhatnak.

Ez idő tájt a Föld manakészlete erősen megfogyatkozott, egyes helyeken teljesen eltűnt, máshol még rengeteg található belőle. A mágia használata mindennapos és egyáltalán nem misztikus dolog, egyes városok, térségek, sőt egész államok is teljesen a mágiára építették hatalmukat. A varázslók, sámánok, a mágikus ember-állat félszerzetek, és egyéb, ma már csak legendákból ismert lények mindennaposak ebben a világban.

A mana fogyásával ekkor kezdődik el a technika, mint varázslat-helyettesítő módszer használata.

A Burning City egy fiatal fiú, Whandall Feathersnake (Tollaskígyó) történetét meséli el, aki egy magába zárkózott, mágiát csak hírből ismerő társadalomból önkéntes száműzetésbe vonul - ki a varázslatokkal teli nagyvilágba. Ő maga "mugli" azaz varázstalan ember, de kalandjai során gyakran kerül kapcsolatba a "varázsvilággal": kétszer is megszállják őt istenek, jóbarátja lesz egy atlantiszi varázslónak, akivel később egy istent mítosszá tesznek, a benne lakó isten gyermeket nemz egy karaván sámánasszonyának. Végül sikeres kereskedővé és üzletemberré válik, akinek nevét egész Észak- és Közép-Amerikában ismerik és tisztelik (gondoljunk a Tollaskígyó közép-amerikai legendájára!).

Története a könyv végén nem ér véget, a folytatásban (The Burning Tower) Whandall lánya, Lángoló Torony és szerelme, Lordshill-i Sandry kalandjait ismerhetjük meg. Sandry, Whandall szülővárosának kapitánya feladatot kap: kutassa fel a várost megtámadó terrormadarak eredetét és lehetőség szerint állítsa meg a támadásokat.

Sandry kedvesével, Lángoló Toronnyal útra kel, és hosszú utat tesz meg, melynek során találkozik útonállókkal, terrormadár-seregekkel, barátokat szerez, végül eljut Aztlanba, az aztékok eredeti városába valahol Közép-Amerikában, ahol egy harcos istent mítosszát tesz, áruló papjait megbünteti, és a Legfőbb Uralkodó összeadja őket szerelmével. Végül az aztékok fővárosából is kénytelenek elmenekülni, és a könyv végén egy párként folytatják életüket.

 

A fenti könyvek és a "The Magic Goes Away" című novellagyűjtemény sajnos csak angol nyelven érhető el, ám nagyon ajánlom mindenkinek, aki szereti a témát és Niven szárnyaló fantáziáját.

Vajon ki lesz a következő? -kérdezhették a gazok egymástól szombaton, és joggal.

Beszereztünk ugyanis egy remek kis fűkaszát kb. 4ezer pénzért a Z’Obiból, és szombaton spenótfürdőt rendeztem a "hátsó kertnek" csúfolt grundon, ami -nem szeretnék túlozni- legalább 5×5 méteres fennsík saját folyammal, némi sivataggal és monszunerdővel.

"Belevágtunk, Terkám!", vagyis nekiestem, mint bolond tehén a fiának, vágtam jobbról balra, balról jobbra - azaz csak vágtam volna, mert a gyárilag nagyon hozzáértő kezek által feltekert damil hogy-hogy nem, folyton elszakadt, nem továbbítódott, és úgy általában damilhoz méltatlanul viselkedett. Kb. félórás szerelés, anyázás, újraszerelés után teljesen megújult orsóval végül győzedelmeskedtem sokhektáros ősvadonunk felett, most kellemes gyep zöldül hátul.

Ákomfiam szereti a tejbegrízt! Az orvos szerint egy éves kora után bármit adhatunk neki enni, így tizenegy hónapos kora óta tűkön ültünk, hogy mikor fújja már el a gyertyát a tortáján, és rögvest neki is láttunk főzni neki májas meg pacalos meg véreshurkás ételeket tejbegrízt, sőt éjszaka, ha még felébred, sima tejet kap inni, azzal elvan a pocak reggelig.

Egyéb történésnek jelezném, hogy hétvégén megejtettük az ilyenkor szokásos aktusunkat, tudniillik grilleztünk egy fergetegeset, rövidujjúban kezdve és -bealkonyodván- nagykabátban végezve. Most aztán reszkessetek Csúszok, Tások! Minden állat reszkessen! Vadászuuuunk!!! Grillezüüüünk!!!

Eseménytelen hét van mögöttem, illetve, ha jobban belegondolok, mégsem:

•  Szombat óta Ákombákom jár, mint a vöcsök (értsd: amerre a feje viszi :-), de nagyon ügyes és élvezi is, jó eséllyel két hét és már futni is fog. Eddig se volt könnyű megfogni, pedig csak négykézláb süvített, mi lesz ezután?
• Vasárnap Anciméknál voltam fúrni meg festeni meg dolgozgatni, Pókió öcsémmel, akinek a legújabb becenevét szégyenszemre már nem is tudom, ezt gyerekkorában választotta magának. A vasárnap sajna gyorsan eltelt, én melóztam, kiccsaládom meg otthon várt engem. Nem jó nélkülük, még egy napig sem!!!
• Melóhelyen minden figyelmeztetés nélkül lecsapott a leltározás, ma, pénteken kellett volna befejeznem, de ma bizony echte informatikus munka volt: három UTP-kábel kihúzása négy emeleten át, födémen, üveggyapoton, gipszkartonon át, a végső győzelemig!

Ha valami történik még, majd jelentkezem, addig meg sz’asztok!

Tegnap (szerintem) remek kis filmet láttam este: Ripley’s Game, magyarul talán Ripley játéka, de a fájlnév szerint Ripley és a maffiózók volt.

Egy leukémiás srácot megkeresnek, hogy mivel neki úgyis mindegy, végezzen ki sok pénzért valakiket, akik útban vannak valakiknek, aztán már nincs megállás, gyilok egészen a végjátékig.

Leginkább az tetszett benne, ahogyan a kisember lelkivilágát bemutatja, hogyan jut el a kezdeti teljes elutasítástól és elrettenéstől az elfogadásig, és a végén már mintha nem csak a pénzszerzés vezetné, hanem a barátság is. Végül idő előtt hal meg a főszereplő, hogy megmentse azt, aki belevitte a gyilkolászásba.

Remek kis film, ajánlom azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató filmeket.

Ezúton szeretném Mackófiamat köszönteni egy (1) éves szülinapján!

Boldog szülinapot, Mickóka!

Legyél nagy és egészséges és sikeres ember egész életedben!

Hosszú szünet után folytatom blógatásomat. Eddig nem nagyon volt kedvem blogolni, de most látva néhány szerzőtársam naplóját, felhorgadt bennem a vágy, hogy sok és érdekes dolgot írjak ki magamból.

Szomorúan tapasztalom, hogy kezdek elhülyülni. Már a hét elején lefixáltuk kollégáimmal, hogy ki mikor tud műszakot vállalni, pláne hogy jövő hétfő-kedden szabin lennék. Erre most nagy mailcsörtetéssel megkérdeztem, hogy lesz a jövő hét? Persze kajánul ajánlották a Cavintont. Lehet, hogy tényleg kellene szedni?

Ne aggódjatok, nem jutott eszembe semmi komoly, csak találtam ezt a képet, és ezt nektek:

Este nyársaltunk egyet, mármint grillezés cselekménye következett be. Jóféle békonyba csavart malacdarabkákat fűztem nyársra, bealufóliáztam, és előpároltam, majd a fóliát levéve készre sütöttem. Mindenki megnyalta mind a tíz ujját! :-)

Remek este volt, kellemes meleggel, borult idővel ugyan, de szél nélkül. Sötétedésig ücsörögtünk kint, és Anita esküvői fényképeit nézegettük szántógépről.

Ma végre elég jó volt az idő ahhoz, hogy borgácsoljunk egyet.

Ennek kapcsán jutott eszembe, milyen jókat főzött apám annak idején, amikor még hétvégi telkünk volt Zsámbékon. Hétvégén kiköltöztünk a jó öreg Wartburggal, és kertészkedés vagy építőmunkák mellett/alatt/után/helyett hatalmas főzőcskézések mentek, néha borgácsban, néha meg csak úgy gáztűzhelyen. Régi szép idők …

Borgács után jót kajoltunk, majd az esti szokásos teendők (Ákom fürdetése, altatása, némi filmnézés) után kimentünk csillagászni.

Amint azt még nem is említettem, még szülinapomra kaptam egy faszántos Newton-távcsövet. Sajnos egész nyáron alig pár alkalommal voltam kint észlelni esténként, mikor milyen okból.Hol lusta voltam, hol fáradt, akadt olyan is, hogy kimentem volna, de együttállásban volt a telihold, a temető lámpája, és a fenti szomszéd köcsöggyerek reflektora, úgyhogy olvasni tudtam, de csillagészni nem.

De most itt az alkarom, kimentünk, próbálkoztunk, megláttuk! Tudniillik kimentünk olyan 11 körül, többrendbeli sikertelen RA-skála leolvasást követően berágtam, és elkezdtem megtanulni a csillagképeket és a nevezetesebb csillagok helyét. Miután néhányat megkerestem és meg is találtam, már könnyebb volt a tájékozódás, és csodák csodája, láttunk egy valamit, ami talán az Androméda-galaxis lehetett, de gyanúsan halavány volt, mindenesetre volt valami a táccsőben.  Első komolyabb sikerem tavasz óta, amikor egy éjszaka alatt megnéztük a Hódat, a Jupiter holdjait és a Szaturnuszt.

A ma előtti napon este nézem a híradót, és az amerikai álom újabb ékes példáját volt nemszerencsém látni.

Bátor rendőrök hada védte egy amcsi nagyváros lakóit a közeli vágóhídról elszabadult vérengző tehenek hordájától. A köz eme szereplői haláltmegvető bátorsággal elszakítottak több szörnyet is a főseregtől, majd sarokba szorítván rövid sorozatokkal végeztek velük. A rettenetes fenevadak eltörlésében részt vevő közegek büszkén pózoltak a kamerák előtt, miközben lövéseikkel ártalmatlanná tették a dühöngő ragadozó állatokat, melyek sunyi módon éppen az ott lakó kisgyermekek kiirtását tervezték mocskos kérődzésük mögé rejtőzve.

Szánalmas dolog, amikor egy zsírfejű huszadrangú senki fegyvert kap a kezébe, és mivel alig-alig használhatja, maximum fekete polgártársai ellen, csak így tudja kiélni vadnyugati hajlamait. Mi a sz@rért nem lehet ezeket küldeni Irakba meg Afganisztánba, menjenek, hogy fossák össze magukat az első tálib vagy szaddamista sorozattól? Régóta tudom, hogy Amerika már régóta a vízfejű gazdag hülyék országa, de utálom, hogy akármelyik onnan jövő hír ezt mindig csak megerősíti bennem. Gratulálok, Amerika, lehetőségek földje, erre vagy képes!

Tegnap hazavittem a csodamasinát, és csináltam néhány kutyiképet. Ebből az egyik:

Kaptam jópár puszit Zoétól, összenyálazta a szemüvegemet, meg is harapott, szerencsére a bőröm még éppen a szakítószilárdsági határon volt. Nemsokára már pírszinget is fogok viselni, kiskutya alakút, szépet. Hogy hol? maradjon titok, attól függ, hol harap meg először, mikor már elég élesek a fogai. Mindenesetre szorgalmasan gyakorol, iszonyú patkányirtó mozdulatokkal rázza a gumicsirkéjét.

Megvan hát!

A rengeteg jószándékkal készült fénykép közül talán ez a legjobban sikerült:

 

 

 

Szombaton nagy készülődéssel és alacsony önbizalmi fokkal indultunk el Pécsre. A 6-os úttól előre ricegtünk, sokan mondták, hogy életveszélyes rajta közlekedni.
Kellemes meglepetés volt, hogy két óra alatt lent voltunk Pécsen (Pécsett? Pécsben? Pécsnél? nem kívánt törlendő!). A tenyésztő gazdinál jó két órát eltöltöttünk a tennivalók és a használati utasítás átismétlésével, majd haza is indultunk.
Zoé kutyu tündérfajta, egy rossz nyivákolás nem hagyta el a száját, amióta hazahoztuk. Egyelőre az ágy a birodalma, csak itt érzi jól magát, a földre (kőre, szőnyegre) nem szeret lekerülni.

Van neki gumicsirkéje, kiskutyához illően kiscsirke. Pirosfejű, sípolós, jópofa (a csirke). Szerintem.

Ma a pénteki átállás minden nyűgét s nyilait tűrtem, amíg tűrhettem, már bérletem van a melóhelyi liftben, olyan sokat szaladgáltam a júzerekhez. Bővebbet talán holnap, ha lesz kedvem. Kutyáról bővebbet biztosan holnap, mert lesz kedvem. Meg talán fényképem is.

Holnap megyünk Pécsre jorkikutyáért. Nagy a készülődés, sürgés-forgás, útvonaltervezés, miazmás. Hétfőn beszámolok a történtekről.

Ma a melóhelyen naaaagy átszervezések és változtatások lesznek informatice, egész nap erre készülünk, izgalom a köbön. Most nincs sok időm, ezért később fogok írkálni erről.

A nap mondása

" Mostanában annyit dolgozom, hogy kezd az ivás rovására menni…"

Tegnap az esti nemtommilyen kultúrműsorban (fókusz? tények? akták? barátokközt?) mutattak egy német ürgét, aki készített egy hullamobilt. Az aksija egy évet bír ki, beteszed a nagymami sírjába, és beszélgethetsz vele helyi tarifával a másvilágra.  Fannnntasztikus találmány, szerintem most lett teljes az életem.

Másik mobil: kellene már egy telcsi, a mostani 7110-esemet nagyon szeretem, de a múltkor fél napot kellett szerelni, az előlap hátulján eltört a rögzítőcsavarok foglalata (farkány műanyagból van), egy régi kopott lapot kellett feltennem, de ezzel meg recseg a mikrofonom. Kinéztem a veszkónál egy Motorola E398-ast, csak mivel egy előző vásárlás miatt van még hűségem, csak új előfizuval lehet megvenni. Hárman vagyunk egy családban, kettőnknek már van, most Bogyónak minek az előfizu, úgysem használ(hat)ná, hogy megérje.
A pankánál van egy Sony-Ericsson K500i, az nagyon szép, és olcsóbb is lenne, meg le is beszélhető a havidíj, csak most morfizok, mi legyen, Cica nélkül nem akarok dönteni. Ha van fejlemény, megírom.

A virsliről: tendencia lett, hogy ki tud olcsóbb és ezzel arányosan sz@rabb virslit gyártani. Eddig két negatív győztest találtam, az egyik egy nóném virsli a Fény utcai piacról, ezt anyám vette pár éve, de valami fantasztikusan szar volt, főzés alatt széthullott, de cserébe legalább büdös volt. A másik egy kis deviancia: debreceni páros, jó drágán. hazavittük, megfőztük, megettük. Semmi gond, átlagíz. A főzővizet trehány módon másnapig megőriztük, s lám: a víz alján LILA! zacc úszkált. Azóta debrecenivásárlási moratórium van érvényben.
Szóba jön még néha nagy ritkán a főzőkolbász, de a legutóbbi egykét alkalommal ritka bőríze volt nekik, úgyhogy pihentetem ezt is.

Nem értem, mi visz rá cégeket arra, hogy a drágán megvett disznódarabkákat beletegyék ilyen moslékba. Értem azt, hogy a kisnyugdíjasok megveszik önbecsapásként, hogy "van benne husi is", de azért olyan ez, mint a régmúlt idők nagy királyainak fortélya: olvasszuk be az előd által kiadott aranypénzt, tegyünk bele egy kis ezüstöt, egy kis rezet, egy kis fűrészport, és verjünk új pénzt. Pár királyváltás után az aranypénzzel be lehet gyújtani, hamar ellobban. 
Elértéktelenedés! Ez a kulcsszó. Kis lelkiismeret-hallgatással akár finom felvágottakat is lehetne gyártani, és talán még nem is lenne annyival drágább. 

Pozitív viszont, hogy a hétvégén vásárolt frankfurti virsli végre hasonlít a régi, gyerekkoromban látott virslikre: olyan, mintha hústerméket enne az ember! Ehhezcsak egy hasonlatos termék van manapság: a füstli, melyet rendszeresen veszünk is. Ha csalódnánk az itt dícsért kóbászfélékben, megírom!

Két nap és Y-day!

Használati utasítás a WC csésze tisztításához:

1. Nyissa fel a WC tetejét és öntsön bele 1/8 csésze állatsampont.

2. Vegye a karjába a macskáját és simogassa, miközben óvatosan halad a fürdőszoba irányába.

3. Egy alkalmas pillanatban dobja be a macskát a WC-be és hajtsa le a tetejét. Lehetőleg álljon rá a WC tetejére.

4. A macska most önállóan elkezdi a tisztítási folyamatot és elég habot is fog előállítani. Ne zavarják meg a WC-ből érkező hangos zajok, a macska élvezi!

5. Többször nyomja meg az öblítő gombot, hogy aktiválja a „power-wash“ funkciót és az utóöblítést.

6. Amennyiben a WC tetjén áll, kérjen meg valakit, hogy nyissa ki a bejárati ajtót. Biztosítsa, hogy a WC és a bejárati ajtó között ne álljanak emberek.

7. Kellő távolságból nyissa fel a WC tetejét. A magas sebességnek köszönhetően a macska bundája a huzat által gyorsan megszárad.

8. A WC és a macska ezennel tiszták!

Üdvözlettel

A kutya

Réges-régen, egy távoli galaxisban, amikor még Békáson laktam, úgy öt éve vettem egyszer egy kiló mandarint.
Nem igazán rajongok a maggal extrázott fajtáért, de ugye ez akkor és ott a piacon nem látszott. Hazavittem, megsütöttem, és mind megettem, a gonosz apró magokat pedig valami pillanatnyi elmezavar folytán elgyugtam fődbe.
Locsolgattam-ápolgattam-gondozgattam (semmit nem kellett csinálni), egyszer csak mijazis’n, ott volt nagyhirtelen negyvennégy apró mandarinpalánta.
Szétültettem őket, mert rosszak voltak, és nagy részüket elajándékoztam ide-oda-ide. Nagyjábul tíz palántot megtartottam, nevelgettem-locsolgattam, és hopp: öt lett belőle! A többi meghalt, mert nem bírták a szeretethullámokat, amit naponta feléjük sugároztam.
Tegnap nézem őket, hát nem elkezdték hullatni a levelüket? Hálátlan banda, öt év alatt megnevelem őket 15 centisre, erre most szabotázs?
Ha ez így megy tovább, nagy mandarintemetést kell rendeznem, és nem várt költségekbe vernem magam és kis családomat.

Azért a remény hal meg utoljára (előtte a mandarinok).

Olvasgatom az Origó allergiaoldalait, és töprengek. Azon filózok, hogy ha ilyen sok ma kies hazánkban az allergiás emberke, és ilyen nagyon elterjedt a parlagfű, akkor vajon nem akad egyetlen allergiás honatya sem, akinek a szomszédságában parlagfű-hegyek és -zuhatagok burjánzanak?
Azért kérdezem költői módon ezt, mert tudvalevő, hogy nálunk egy probléma megoldásának kulcsa lehet az, ha egy nagyfejűt is érint.
Sajna én is allergiás vagyok, és nem a munkámra vagy a főnökömre vagy más szokványos dologra, hanem na mire? persze hogy a parlagfűre. Július végétől szeptember közepéig merő egy zsepi minden zsebem, százas csomagokban fogyasztom naponta. A melóhely melletti **** közbeszerzőhely tulajdonosa az én zsepipénzemből ment ősszel Ibizára.
Furcsállom, hogy az egész két éve kezdődött, előtte semmi bajom sem volt, hempereghettem én pollennel telt kádakban, semmi. Most meg… oda a tökéletességem :-(
Biztosan az vagyok, amit megettem-megittam-beszívtam. Vajon nagyapáink miért nem voltak allergiások? Talán mert nem ettek-ittak-szívtak műanyagot-hormonokat-DDT-t?

Lehet, hogy az az egészséges élet, amit manapság hirdetnek, de esélyed sincsen rá, még a csapból folyó víz is enyhe méreg. Lehet, hogy a szalonna-pipa-pálesz hármas ölte-öli az embert, mégis lassabban teszi, mint a modern élet.

Bocsi a borongásért, csak bevillant, hogy megint milyen farkány nyaram lesz…

Idézek az Indexről:

"A Jézus halotti leplének tartott szövetdarab 1988-as vizsgálata során súlyos hibát követett el a nemzetközi kutatócsoport, állítja egy amerikai szakértő. Raymond N. Rogers szerint az akkori radiokarbon-vizsgálathoz a lepel helyett a középkorban rávarrt foltokból vettek mintát. "

Ennek alapján feltételezik, hogy a lepel mégis valódi lehet.

Kérdem én: egy vallásnak, amely hangsúlyosan a HITet helyezi előtérbe a tárgyi bizonyítékokkal szemben, mi szüksége egy ilyen hókuszpókuszra? Vajon mit bizonyítana, ha akár percre pontosan meg lehetne állapítani, hogy ez valóban a megfelelő időpontban készült? Vajon nincs-e ezer és egy egyéb tárgy, épület vagy eszköz, ami ugyanekkor készült? Vajon miért lenne kitüntetett egy adott időpont? Vajon a mai gabonakörök mintájára nem szórakozhatott-e valaki akkor vagy utólag?

Kicsit elvonatkoztatva: miért keresünk mi mindig a meglévő babonáinkra bizonyítékokat? Miért kergetünk a Marson életet? Miért akarjuk a tudomány eszközeivel igazolni önnön korlátolt és kicsinyes hitvilágunkat? Azt mondják: a HIT mindenek felett. Mégis a "nyomorult" és "gonosz", "lélektelen" tudomány keresse meg az igazolást a mi "nagyszerű" eszméinkre?

Nem mondhatnánk egyszerűen: elnézést, de tévedtünk? Nincsenek istenek, nincsenek kiszöldemberkék, nincsenek természetfeletti képességeink, vagy legalábbis nem tudunk semmit bizonyítani?

Vajon nincs-e elég csoda a minket körülvevő világban? Vajon ne lehetnénk büszkék arra, amit eddig elértünk?

Kell ez a hókuszpókusz nekünk? Nekem semmiképp. Nem érzem magam a többiek felett, sejtem, sőt tudom, mennyi beidegződött téveszme, előítélet lakik bennem. Sokféle módon kerestem "igazságokat", megpróbáltam egypár dolgot, ám végül mindegyikből kiábrándultam. A személyes véleményem és hitvallásom az, hogy nem keresek titkot ott, ahol nincs, de nyitott vagyok azon dolgok iránt, amit az eszemmel megérthetek, vagy megérthetnék. Ám amíg valamire nem tudsz bizonyítékot és elfogadható elméletet, addig ne csodálkozz, ha legalábbis kételkedem.

Kételkedem, tehát vagyok :-)

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én imádom a hideg időt, ezzel szemben a nyári nagymeleg sosem volt a kedvenc klímám.
Az embernek van lehetősége jobban felöltözni, vagy akár elbújni a hideg és a megfázás elől, de a dögmelegtől megszabadulni sokkal kisebb az esélyünk, egy bizonyos vetkőzöttségi állapotot elérve minden effajta lehetőség megszűnik, és beáll a "k*va meleg van" szindróma.

Most a "k*va hideg van" állapotot értem el, amikor már nem tudom maradéktalanul élvezni a tél és a jegesedés örömeit, mivel mind a fülem, mind az ujjaim hajtogatás esetén ropognak. Optimista időjósok a hétvégére ráadásul akár -20 fokot is ígérnek, ami, ha beválik, negatív hősökké teszi őket a szememben.

Számításaim szerint optimális átlaghőmérsékletet érhetnénk el akkor, ha a sarkvidéki -10 fokos és a trópusi +40 fokos légtömegeket legalább 1000 km/órás sebességgel sikerülne egymás felé terelni. Ezáltal egy kellemes tavaszi nap lenne az egész év.

A hiba csak ott van, hogy ezáltal mindennapossá válna a viheder az ország felett, ami megnehezítené, vagy akár lehetetlenné tenné az örök tavasz élvezetét.

Namost akkor tesség választani: kibírjuk a negyedévenkénti kabátos-strandpapucsos-hógolyós-kertizuhanyos-korcsolyázós-vizibringás macerát inkább?

Itt vagyok megint, néhány nap kihagyás nem a világ, meg hát olvastam már olyan blogokat is, ahol a tulaj még azt is leírta, hogy mekkora és milyen színű volt reggel, mert nem volt jobb témája.

Büszke vagyok az országra! Mióta az eszemet tudom (már vagy öt éve) idén először történt olyasmi, hogy leesett a hó, és NEM VOLT KÁOSZ! Ezért pirospont illet minden, e téren tevékenykedő embert!
Ja és piripont még azoknak is, akik nem csináltak dugót az országban. Köszike, hogy nem indultak el autókázva leroggyanttraktortrabival-nyárigumival-lemerültaksival-ötnaposjogsival-szódásszifonszemüveggel-rutintalanul dolgozni, így hagyván szabadon az utakat!
A meteorológusok 20 centis havat ígértek, ez szerencsére nem jött be.

Tegnap minden ezirányú félelmem ellenére úgy értem haza, hogy a busz gyorsabban jutott el Zsámbékra, mint más átlagnapokon.
Ma reggel már kissé nyomibb volt a közlekedés, volt ott negyed kilenc is, mire beértem a melóhelyre.
Csak az vigasztal, hogy aki kétutcányira lakik innen, az is később jött be, mint én. Volt ilyen már valamikor megboldogult középsulis koromban, (talán 1986? baromi nagy hóesés és mínusz sokfokok voltak) amikor Keresztúrról a Keletiig tartó utat kb. három óra alatt tettem meg, de mivel időben indultam, nyolcra bent voltam a suliban. Aki jóformán a Petrik mellett lakott, az az időjárásra hivatkozott, amikor a harmadik órára jött csak be. Firnyákos, mi?

Új kollégánk megeszi az ember idegeit. Kapott egy olyan látszatfeladatot, hogy szedje össze a tavalyi?-idei?-nemtommilyen évi informatikai kőccségeket szépen táblázatba foglalva. Azóta cca. tizenöt percenként feltűnik-kérdez-tovaszáll ciklus ismétlődik, mitől mindenki a haját tépi-rágja-borzongatja.
Ha így folytatódik, még arra is rá fog kérdezni, hogy mennyit költök papírzsepire és rágóra egy hónapban, napra lebontva. Ez ma délutánra lesz esedékes kérdés, megjelenési rátáját a jövőbe vetítve. No de majd csak túl leszünk ezen (rajta) is.

Hohó, nem is mondtam még, hogy jövő szombaton lesz az Y-nap, akkor megyünk majd Pécsre kutyanézőbe-elhozóba. Lesz egy yorkikutyánk, kis szerencsével hosszú életű és szerencsés lészen e földön, és boldog kutyaéletet él majd remek kutyakörülmények között ebben a kutyavilágban! Úgy legyen! Ámen.

Bár nem érzem megnyugtatónak, az új kolléga státuszát ma felvezette főnökünk. Szerinte ugyanolyan kolléga, mint mi, mezei informatikusok. A dolog azért sántít, mert még mindig nem tudjuk, mi lesz a dolga, csak annyit, hogy "majd csak jó lesz valamire".

Valami félelmetes, hogy a tél meg a sötét hogy elveszi az ember erejét, energiáját, kiszív minden kedvet bármilyen tevékenységhez. Itt állok térdig melóban, és nem tudok értelmes kezdést találni, csak a felszínt piszkálgatom. Jöhetne már a tavasz!

Sokszor egy-egy emlékkép ugrik be gyerekkoromból egy hang, mondat vagy illat hatására, ilyenkor ott terem az a "de jó lenne" érzés, szeretnék ilyenkor megint gyerek lenni, hiányoznak a zuglói élmények, meg valamennyire a keresztúron átéltek is. Bevillant tegnap is, hogy milyen jó kis disznóvágások voltak anyai nagyanyámnál telente, rengeteg ember nyüzsgött, mi gyerekek meg a magunk külön kis világában jót mulattunk a felnőtteken. Egyedül szegény malacot sajnáltuk, de azt sem soká, feledtette a rosszat a sok élmény, a jó meleg, az illatok, meg minden.

Ma ebédidőben kimenvén a sarki ábécébe láttam egy kutyát a posta elé kikötve. Valami egyszínű szimpla majdnem-fajkutya volt, rozsdabarna, öreg és hályogos szemű. Amivel megfogott, és amiért ezt a bejegyzést elkövetem, az a tartása volt. Egyszerűen még nem láttam ilyen egyenesen ülő jószágot. Ha ember lenne, azt mondanám, hogy hogy minimum egy apacs indián főnök, de még inkább … nem is tudom, szóval büszke volt, na! Egy ilyen öreg kutyától maximum ha lesunyt fejet-fület-farkat várna az ember, ez meg itt tiszteletet ébreszt az arra járókban.

Nekem is kell már egy kutya !!!

Túl vagyok egy irodai nagytakarításon. A dolog hátulütője csupán annyi, hogy semmit nem találok, köszönhetően annak, hogy pénteken minden személyes és hivatalos cuccot ki merre lát alapon bevágtunk a szekrények zárható kisebbségébe. Ma reggel már elő kellett volna ásni valami dvd-t, de sehol sem találom, úgyhogy a pénteki rendrakás után hétfői rendrakás a program

Délelőtt kaptunk egy új kollégát az Informatikára. Nagyon sejtelmes az egész ügy, mindenki hallgat,mint Sarah fűben, holnapra ígérnek bővebb ismertetést. Meglátjuk, mi sül ki belőle (mármint a dologból, nem az újonnan jöttből).

Próbálnék itt készülni a holnapi fizika zéhára, de állandóan mindenféle piszlicsáré hasfájásokkal jönnek:

-Nem tudnál egy cd-t lemásolni?

-Le kell menteni valaki teljes levelezését az Exchange-ből!

-Miért nem látom a (nagy anyacég) belső telefonkönyvét, holott már két hónapja nincs hálózati kapcsolatunk vele?  (ez konkrétan teljesen hülye szegény)

-Hogy lehetne megoldani, hogy az egyik internetes szavazáson az én fotómra szavazzanak a legtöbben, tudsz-e autokattintgatós progit írni? (ez amúgy egyszer már volt terítéken, szerintem csak egy JÓ fotóval kellene pályázni, az minden bajt megoldana…)

Meg efféle nyalánkságok. Nem érzem magam türelmetlenebbnek az átlagnál, de amikor munkaidőben ilyen szarságokra képesek az emberek, akkor elgondolkozom rajta, vajon tényleg annyira le vannak terhelve a dolgozók, amennyit sóhajtozni szoktak emiatt?
Dolgoztam már olyan melóhelyen, ahol nem nagyon volt szempont, ha vécére kellett menned: először az ügyfél, és csak aztán a befosás! Remek kis mottó, itt -gondolom- rengeteg sárga szék maradna estére, tekintve az ismert munkatempót és -felfogást.

Szumma szummárum, burárum, akkor is fel fogok készülni, most, mert este a köcsög buszsofőrök úgyis lekaccsolják a lámpát…

Egyebet nem tudok elmondani. Kérem, kaccsolja ki!

A cím egy régi KFT nótából van, mielőtt a tisztátalanságra asszociálnátok :-)

Álomkór lepte el a szobámat, szerintem amíg nem figyeltem oda, megcsípett valami vadállat, és most lassan süllyedek a jótékony alvásba…
Lehet, hogy el fogok al

Mi? He? Azs’tenit! Hol is tartottam? Naszóval, utálom a volánbuszsofőröket. Nem gondolnám, hogy kötelező az utasokat fényérzékenyként kezelni, ők mégis minden reggel (no meg este is) következetesen x település határában (jó, ha nem korábban) lekapcsolják a világítást, így az emberfia ott marad a sötétben kételyek közt, hogy most akkor az A és B vektor különbsége mekkora és milyen irányba mutat. Ekkor leszek kénytelen elővenni a PDA-mat, és a fizika izgalmai helyett silány sci-fit olvasni. Esküszöm, egyszer vektorlom ezt a galádságot (nem most, mert már leszálltam a buszról).

Reggel már állt a bál a melóhelyen, egy gonosz kis összeesküvésbe rángattak bele, ki akartak golyózni egy kolléganőt, ehhez kellett segítő kétbalt nyújtanom. Szegényt koholt vádak alapján statáriálisan felfüggesztették (korunk kíméletesnek hazudja magát, így nem a nyakánál, csak az állásánál fogva tették ezt). EZ VELEM NEM FORDULHAT ELŐ!!! (Ugye? ugye nem??? szóljatok már valamit!!!)

Nem értem, miért gondolja mindenki azt, hogy ha a gépemben van DVD író, akkor én már DVD mágnás vagyok, aki naponta 1000 lemezt képes írni?

Most kellett elzavarnom már megint egy szerencsés nyertest, aki "csak ez az egy van, megcsinálnád?" nyirvogással jött.

Brrrrrr….

Kezdődjék hát a móka és kacagás, és a fogcsonkok csikorgatása, MaC beletép a húrokba, nóta zendül, taliga nyikordul, útrakél a vándorvesém!

Ez a mai nap különösen álmosító, reggel alig tudtam kievickélni az ágyból, ráadásul Cicát is ébresztenem kellett, a megszokott egy-másfél órányi tízpercenkénti telefonszolgálat helyett most velem egyidőben kellett (volna) kelnie, mert megy az okmányirodába jogsit hosszabbíttatni (fél év késlekedés után :-))

Melóhelyen pangás, szerintem mindenki arra számí­t, hogy mindenki újévi hangulatban maradt még, és ezért neki sem kell pörögnie ezerrel. Sebaj, nekem ez csak jó!